A demokrácia meghekkelhető – Barabási Albert-László: A CEU-t csak Budapesten tudom elképzelni

2018. december 8. 06:00 - szerző: Barát József

Miért hiszi, hogy a CEU hálózatkutató tanszéke végül Budapesten maradhat? Szerinte miért öli meg a demokráciát, ha nem úriemberek, akik egy-egy országban dominálják a politikát? Erről is beszélt lapunknak a hálózattudomány megteremtője, Barabási Albert-László, aki az egyik legismertebb magyar tudós. Barabási azt bizonyította be, hogy a nagy hálózatok felépítése meglepő hasonlóságokat mutat az idegrendszertől az interneten át egészen a társadalmi kapcsolatokig. Behálózva című könyve 14 angol nyelvű kiadást ért meg, hetvenezer példány fogyott belőle. 13 nyelvre fordították le, és Obama kampánystábja alapműként használta. Legújabb műve, A képlet ezt a sikert is túlszárnyalhatja, amerikai kiadásának címlapja maga is egy formula: Barabási Albert-László + A képlet = A siker univerzális törvényei.

– Magasan van a léc. Mikor tekinti majd sikeresnek a sikerről szóló könyvét? Hiszen kutatásainak része volt ennek elemzése is.

– A sikert sokféleképp mérhetjük. Az én célom nem az, hogy a könyveim eljussanak mindenkihez, hanem hogy eljussanak mindazokhoz, akiknek szólni akarok, akik számára fontos, hogy elolvassák őket. A The New York Times heti toplistájával kapcsolatos kutatásunk egyébként egyértelműen bebizonyította: az eladásokat érdemben nem befolyásolja, hogy egy könyv bármilyen módon bekerült-e a lap könyves mellékletébe. Az is kiderült, ha egy szerző mindenképpen toplistás szeretne lenni, akkor januárban vagy februárban kell megjelentetni a könyvét, mert ilyenkor már háromezer eladott példány is elég lehet a cél eléréséhez. Az év végéhez közelítve viszont már tízezer példány a belépőjegy, mert az emberek ilyenkor több könyvet vesznek.

– Könyvéből kiderül: a kiemelkedő teljesítmény önmagában nem garantálja a sikert. Amire az erőfeszítésen túl szükség van, azt eddig általában a vakszerencsének tulajdonítottuk – amely forgandó. Ön azt állítja, a teljesítmény mellé a szerencsénél kézzelfoghatóbb dolgok is kellenek.

– Így igaz, hiszen míg a teljesítmény attól függ, hogy valaki elég keményen dolgozik-e, a siker másoktól jön, a befogadókról szól. Amikor megérkeztem Amerikába, én is azt gondoltam, az elismerésnek a tudományban egyetlen feltétele van: a teljesítmény. Ezt sugallta a neveltetésem Erdélyben, majd Magyarországon, de egyetemi körökben egyébként is népszerű ez a mítosz. A képlet mögötti kutatás azonban bebizonyította, ez a tudományban sincs így, még kevésbé a művészetben. Ennek nem az az oka, hogy ne tudnánk megkülönböztetni a jót a rossztól. A legjobbak teljesítményét viszont nehéz rangsorolni. A sportban, mondjuk a futók között magától értetődik a sorrend, de épp az ő esetük figyelmeztet: gyakran egyszázaléknyinál is kisebb a különbség a győztes és több vesztes teljesítménye között. Az egyik neve bekerül az évkönyvekbe, a többiekét elfelejtik. De ahol nem tudjuk kamerákkal és kronométerekkel mérni a teljesítményt, ott egészen másfajta mechanizmusok választják ki a győztest.

Fotó: Adam Glanzman/Northeastern University

– Esetükben belép a képlet első törvénye: a sikert vonzza ugyan a teljesítmény, de ha az nem mérhető, akkor a sikert a hálózatok határozzák meg. Befolyásolhatók-e a hálózatok?

– Ez nagyon erősen függ a tevékenységi körtől. Nincs olyan módszer, amely minden kategória esetében célravezető lenne. Pont erről szól A képlet, amely valójában nem is egy, hanem öt képlet, öt törvény. Minél kevésbé mérhető a teljesítmény, annál erősebbek azok a külső mechanizmusok, amelyekkel maga a hálózat emeli ki az egyik teljesítményt, és süllyeszti el a másikat. Extrém eset a képzőművészeté, ahol egyáltalán nem lehet objektív eszközökkel meghatározni, hogy egy-egy munka mennyire értékes, azt a mindenkori környezet határozza meg. Pont ezt mutattuk be egy cikkben, amely két hete jelent meg a Science hetilapban. A képzőművészeti teljesítményeket a hálózatok rangsorolják. De nem mindegy, melyik. Ebben az esetben nem használ a networking, amikor valaki arra hajt, hogy legyen minél több ismerőse a potentátok között. Valójában csak a szakmai háló és annak is csak egy kicsi része számít, amely lehetővé teszi, hogy valaki bekerülhessen egy bizonyos intézménybe, egy bizonyos galériába. Ezt úgy döntik el, hogy megnézik, addig milyen más, kisebb jelentőségű galériákban voltak a művész munkái. A döntés tehát egy adott referenciarendszeren belül történik, amely feltérképezhető. Csak az számít, hogy a legfontosabb döntéshozók mennyire ismerik el azokat a helyeket, ahol te korábban már kiállítottál. Minden szakmának megvan a maga releváns hálózata.

– Az ön egyik alaptétele Einsteint cáfolja: a sikernek nincsen korhatára. Az évek száma és a kreativitás nem függ össze. A bökkenő az, hogy mégis kevesebb nagy teljesítmény születik hetvenéves kor után, mint a harmincas éveinkben.

– Persze, mert a hatvanon-hetvenen túliak általában már nem próbálkoznak. Maga a társadalom is elfogadta azt a tévhitet, hogy csak a fiatalok lehetnek kreatívak. Einstein azt mondta: ha valaki harmincéves koráig nem teszi meg a felfedezését, akkor már sohasem fogja. Kutatásunk egyértelműen bizonyította: ennek a mítosznak az alapja az, hogy összetévesztik a termelékenységet az innovációval. A fiatalok termelékenyebbek, nyilvánvalóan több tudományos cikket írnak, mint az idősebbek. Ahogy korosodunk, figyelmünk egyre nagyobb részét köti le a család, az adminisztratív tisztségek ellátása, esetleg a betegségek. De a kutatások egyértelműek: az innovációnak nincs korhatára.

– A közelmúltban Lovász Lászlóval, a legnagyobb matematikusok egyikével, az MTA elnökével, és a cseh Jaroslav Nesetril professzorral közösen tízmillió eurós pályázatot nyert a CEU és az MTA színeiben. Az ERC Synergy Grant az unió egyik legrangosabb pályázata, 295 pályázó közül háromlépcsős folyamat végén huszonhét nyert. Azt mondta, ettől a projekttől paradigmaváltást vár. Ez miben állhat?

– Nagy öröm, hogy az EU megadta ezt a lehetőséget, és a következő hat évben együtt dolgozhatok ilyen gigantikus matematikusokkal. Az elmúlt húsz évben létrejött a hálózatok struktúrájáról szóló elmélet. Nagyjából tudjuk, milyen a hálózatok felépítése, mi jellemzi őket. Keveset tudunk viszont a működésüket szabályzó törvényekről. Pedig az agykutató számára nem az a kérdések kérdése, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a huzalok, hanem az, ezeken a kapcsolatokon keresztül hogyan tudunk emlékezni, gondolkodni. A társadalomban persze érdekes a hat kézfogás elmélete – miszerint ismerőseink ismerősein keresztül hat lépésben a földgolyón bárkihez eljuthatunk –, de az alapkérdés mégiscsak az, hogy a társadalmi hálózatok működése hogyan befolyásolja az egész közösség sikerét. Mindennek átfogó elmélete még nem született meg. Vannak elméletek, hogyan terjednek a vírusok a világhálón, más teóriák leírják az agy működésének dinamikáját, de mindegyik elmélet más eszköztárral dolgozik. Nekem az a sejtésem, és erről Lacival sokszor beszéltünk, hogy a teóriák mögött valószínűleg van egy metaelmélet, amely a matematika összefüggésrendszerében tudja leírni az összes hálózat működésének dinamikáját. Ha ezt megtalálnánk, létrejönne a komplex rendszerek elmélete, amely a hálózatok működéséről és nem csak az architektúrájukról szólna.

– Magyarország kiemelkedően jól teljesít az ERC pályázatain. A térség által elnyert pályázatok 40 százaléka hozzánk jön. Mi ennek a titka?

– Azt szoktuk mondani, benne van a DNS-ünkben a tudományos gondolkodás készsége. Nem árt, ha hiszünk is ebben. A brazilok abban hisznek, hogy ők a focira születtek, és tényleg jók is benne. Kulcsfontosságú a megfelelő infrastruktúra, az a tudományos háttér is, amely lehetővé teszi az eredményes kutatásokat. Ha megkaparjuk a számokat, egyértelmű: a győztes pályázatok kiemelkedő arányban a CEU-hoz kapcsolódnak.

– És az akadémiai kutatóhelyekhez, amelyek az utóbbi időben szintén össztűz alá kerültek.

– Ezért nagyon fontos, hogy ezeket a kutatóhelyeket megóvjuk, megtartsuk, hogy a jövő magyar tudósai – akik talán még csak iskolába járnak – olyan infrastruktúrát örököljenek, amely lehetővé teszi, hogy ők is világszínvonalú kutatásokat folytathassanak, méghozzá Magyarországon.

– Ön a CEU-n hozta létre a világ első és eddig egyetlen hálózatkutató tanszékét és Európa első hálózatkutatási doktori iskoláját. Mindezt Bécsbe viszi majd?

– Kezdjük ott: a budapesti nemcsak Európa, de az egész világ első hálózattudományi doktori iskolája, mert amelyet Bostonban alapítottam, az csak a második lett. Én örök optimista vagyok, még mindig azt hiszem, hogy lesz megoldás, és a CEU végül Budapesten marad.

– Pedig már bejelentették, hogy Ausztriába kell vinni az intézményt.

– Igaz. De én továbbra is hiszek a józan észben. Meggyőződésem, hogy Magyarország számára olyan nagyon fontos mindaz, amit a CEU képvisel, a tudáspark, amit hoz, a szemlélet, amit követ, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük. Én az első pillanattól optimista voltam és maradtam is – még ha a tények nem engem látszanak is igazolni. Ha nem lennék elég derűlátó, akkor talán nem is mentem volna kutatónak.

Fotó: Adam Glanzman/Northeastern University

– Ha az élet úgy hozza, Bécsből lesz derűlátó?

– Én a CEU-t csak Budapesten tudom elképzelni. Én biztosan Budapesten maradok, ahol az otthonom van. Ha a CEU-nak mennie kell is, a Közép-európai Egyetem megmarad, és bár a tanszék nem, de az említett nagy uniós támogatás a Közép-európai Egyetemhez kötődik. Ráadásul a költözés maga is többéves folyamat, abban bízom tehát, hogy végül a tanszéknek sem kell mennie.

– Korábban azt mondta, a demokratikus rend gyengének bizonyult, elbukott. Miben bizonyult gyengének az a berendezkedés, amelyről Francis Fukuyama két évtizede azt hitte, olyan erős, hogy az egész Földön győzedelmeskedik?

– Az ő esete bizonyítja, milyen veszélyes általános érvényű kijelentéseket tenni. Ám egyik dominó a másik után dől el. Legutóbb a brazil választásokkal kaptunk figyelmeztetést arról, hogy a demokrácia meghekkelhető. Ha megnézzük, hogy különböző országokban ezt hogyan tették meg, akkor nagyon hasonló eszköztárat, retorikát és kampányfogásokat láthatunk. Szerintem nem véletlenszerű dolgokról van szó, hanem arról, hogy egyes politikusok felismerték: a demokrácia sebezhető, megtalálták a gyenge pontjait. Monokultúra lévén ez a rendszer védtelen a vírussal szemben, amely továbbterjedhet, újabb és újabb országokat fertőzhet meg. Nem hiszem, hogy egyhamar túljutunk ezen az állapoton. Lehet, hogy a világnak a korábban ismert demokráciafelfogás után valami mást, újat kell kitalálnia.

– Arról lenne szó, hogy a demokrácia olyan gentleman’s agreementekre épül, amelyeket korábban mindenki betartott? Minden megváltozik azonban, ha a kártyaasztalnál nem úriemberek ülnek?

– Én így gondolom. Az amerikai választási rendszerből azt a tanulságot vontam le, hogy a demokráciának rengeteg íratlan törvénye van, és ha ezeket megszegik, akkor a rendszer működésképtelenné válik. Ez az, amiben Trump megjelenése fordulópont volt. Nem tudom, hogy a következő választásokat megnyeri-e, de a rombolás, amelyet az intézményrendszerben végzett, a példa, amit megmutatott, velünk marad. Trumptól megtudtuk, meddig lehet elmenni. Amerika politikai kultúrája többé már nem lesz az, mint ami volt. Nincs visszatérés a korábbi állapothoz.

– Steve Bannontól azt hallhattuk, hogy Orbán Viktor már Trump előtt is Trump volt Európában. A know-how egy része tőle jön.

– Erre hadd mondjak csak annyit: sajnos nem mindenre lehetünk büszkék, ami Magyarországról jön.

– Ön ingázik Boston és Budapest között. Azt szokta mesélni, hogy Boston a tudomány központja, New York az üzleté és a művészeté, San Francisco a high-tech világa. Ön szerint Budapest érdekesebb náluk, mert itt mindez együtt van jelen. Ám Magyarország híre az utóbbi időben sokat romlott. Érzi mindezt az itteni légkörben?

– Érdekes jelenség, hogy miközben Amerikában tényleg sokat romlott Magyarország hírneve, PR-ja, addig Budapest imázsa továbbra is pozitív. Mintha nem is lenne a kettő között kapcsolat. Én arról beszéltem, hogy Budapest számomra azért nagyon izgalmas város, mert heterogén. Bostonban az élet teljes mértékben a tudományról szól, még a baráti köröm is onnan jön, Budapesten viszont nagyon sokféle emberrel találkozom, meg tudom élni, hogy nem csak a tudomány van a világon, és hogy annak az az igazi célja, hogy szolgálja a társadalmat.

– Az ön kutatási eredményeinek felhasználásában jeleskedik az egészségügy, ezen belül a gyógyszerkutatás, a táplálkozástudomány. A közelmúltban az egyik cége, a Scipher Medicine 8,5 millió dollárt nyert el. Vajon Magyarország be tud kapcsolódni ezek várható sikerébe?

– E vállalkozás magyar alapítású. E cég terve Budapesten fogalmazódott meg, és az első befektetők is magyarok voltak. Igaz, a bejegyzés az Egyesült Államokban történt meg, de ahogy mondani szokták, a DNS magyar. Azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy a sejthálókról szerzett ismereteink alapján megjósoljuk, egyes betegek hogyan reagálnak bizonyos igen drága orvosságokra. Azokra, amelyeknek a páciensek kétharmadánál nincs gyógyító hatásuk, de kellemetlen mellékhatásokat okozhatnak. Ha minden az elvárásaink szerint alakul, akkor a cég kutatási lehetőségeket teremt Magyarországon, és ha a becslések szerinti dollármilliárdos nyereség is megvalósul, annak jelentős hányada visszajöhet ide.