Te győztél! – Agárdi Szilvia a fény árnyékában
– Megállt.
– Ne segíts!
– Bocsánat!
A villamos néhány lépésre tőlünk fékezett. Agárdi Szilvi fekete kiskabátban, kék ruhában, magas sarkúban vár, fehér botját maga előtt tartja.
– Megvárom, míg elmegy. Nagy a zaj, nem hallom, ha jön valami – mondja.
Csak fényeket, árnyékokat, foltokat lát. Hat hónapra született. Ahogy édesapja mondta, olyan volt, mint egy kilós cipó. Az inkubátor oxigénje nem tett jót a látásának. Most 23 éves. A Budapesti Metropolitan Egyetemen HR szakon tanul. Ha lediplomázik, munkakörében előnye az lesz, ami most a hátránya: a látók a kinézetre koncentrálnak egy állásinterjún, ő meg a hang alapján rögtön tudja, ki milyen ember.
– Nekem a hang a lélek tükre – mosolyog.
Otthon hagyta a csipjét, néhány speciális lámpás kereszteződésben tudná használni, jelezne a szerkezet, mikor lehet átmenni a zebrán. A látássérülteknek sokat segítene, ha minél több közlekedési lámpa „beszélne” vagy adna ki figyelmeztető hangot.
Agárdi Szilvi betanult útvonalon jár az egyetem és pesti lakása között. A látássérültek közül sokan látót visznek magukkal, ha a városban közlekedniük kell. De ő nem akar ennyire kiszolgáltatott lenni.
Öt évvel ezelőtt egy tévéfelvételen találkoztunk először. Édesanyjával hajnali háromkor keltek, hogy Várvölgyről Pestre vonatozzanak. Szilvi Pál Dénessel adta elő az eurovíziós versenyre benevezett dalukat. A két fiatal a Voice című énekversenyben tűnt fel, egymással párbajoztak. Végül Dénes győzött, utána sírt szinte mindenki a tévéstúdióban. Sokáig együtt léptek fel, azóta megszakadt a kapcsolat, elváltak az útjaik.
Szilvit édesapja nevezte be nyolcévesen egy népdalversenyre, ő szorgalmazta a voice-os szereplést is. Szilvi három éve a vakoknak rendezett Lions nemzetközi dalversenyen 12 ország 16 versenyzője közül nyert. A Vodafone Főállású angyal elnevezésű programja keretében járta az országot, 55 iskolában A fény árnyékában címmel tartott érzékenyítő előadásokat diákoknak. Azt mondja, a Voice-ba is üzenettel érkezett: hidat akar építeni vakok és látók között.
– Az előadásokon elmondtam a gyerekeknek, hogyan kell segíteni a vakoknak, ha át akarnak menni a zebrán. Szólítsd meg, és ha elfogadta a segítséged, akkor neked kell engedned, hogy beléd karoljon. Menet közben mondd neki, mit látsz. Így később, ha erre jár, tudni fogja, mire kell figyelnie: van-e a közelben fa vagy lyuk a járdán.
Szilvi tapintással tanulta meg a színeket. Édesanyja kezével és egy lámpa segítségével kacsaárnyékot varázsolt a falra, színes golyókat gurított a fehér kövön. Szilvi egy idő után követni tudta a tekintetével a mozgást. Óvodába és iskolába is látó gyerekek közé járt.
Kíváncsi gyerek volt, bátor. Édesapja mesélte, mennyire megrémült, amikor kinézett az utcán játszó lányára, és azt látta, hogy felül egy biciklire. Előtte a padláson gyakorolt. Matracok védték az eleséstől. Az iskolában barátnőjével benevezett egy futóversenyre. Megbeszélték, egymás kezét fogják futás közben. Szilvit előtte végigvezették a pályán, memorizálta az akadályokat. A rajt után mindent beleadott, a végén már nem érezte barátnője kezét, csak a távoli hangját hallotta:
– Szilvi, várj, nem ezt beszéltük meg!
A célban nem volt mellette senki, azt hitte, eltévedt. A tanárnője a füléhez hajolt:
– Te győztél! – mondta.
Osztályfőnöke nem hagyta, hogy kiközösítsék, arra nevelte a többieket, hogy fogadják el. Szilvi keményen küzdött, ugyanolyan kockás füzetbe írt, mint a többiek. Szeretett énekelni, népdalversenyre járt, lovagolt, Csengő volt a kedvenc lova. Édesanyja eredetileg óvónő volt, de otthon maradt a gyerekkel, apja gondnokként dolgozott. Egy nővére és két bátyja van.
Szülei féltették a felnőtt világtól, ma is segítik őt. Élvezte a felhajtást, az utazást, az éneklést. Nyitott volt, de néhányan visszaéltek ezzel.
– A fiúk félnek tőlem, azt hiszik, óriási felelősség velem lenni. De hiszen autóba ülni és vezetni is az! Sok lány féltékeny volt rám. Nem tudom, mire. Talán arra, hogy fehér bot van a kezemben?
Zárt közösségekbe jár fellépni, esélyegyenlőséggel kapcsolatos rendezvényeken beszél és énekel. Szüleivel Pestre költözött, ők egy logisztikai cégnél dolgoznak. Szilvi most a bátyjával lakik.
– Itt minden zajos, sok az ember. Senki sem köszön. Mindenki idegen. Első utam egy plázába vezetett, éhes voltam. Sötét volt, ismeretlen minden. Majd’ kiugrott a szívem.
Belém karol a meredek lépcsőn. Kikerülnek minket az emberek. Az aluljáróban már ő vezet engem.
– Arra van a pláza – mutatja.
Ismer minden boltot, a legfinomabb illata egy magyar divatcég üzletének van. Azt mondja, megmutatja, mennyire nem akadálymentes a vakoknak Budapest.
– Nem tudom, melyik mozgólépcső megy felfelé, melyik lefelé.
Kitapogatja a korláton futó kapaszkodószalagot, közben majdnem fellökik az emberek.
Aztán egy gyógyszertárba térünk be. Az üvegajtó mellett automata áll. Egy idős nő szólít meg, nem érti, hogyan kell sorszámot kérni. Szilvinek még nehezebb:
– Ha megtalálom is a menüpontot, és kapok papírfecnit, nem tudom, mikor kerülök sorra. Arrafelé kell lennie egy monitornak – mutat a sarok felé.
Ugyanez a helyzet a bankban vagy a telefoncég ügyfélszolgálatán. Volt, hogy egy óráig várt a sorára, mire figyelmeztették, már régen ő jött volna.
Egy kávézóban ülünk le, üdítőt kér. Átéléssel, gesztikulálva mesél, meginog a pohara:
– Jaj, leverem, mint vak a poharat – nevet.
Edzőterembe jár. Ott sem volt mindig könnyű dolga.
– Egy edző azt mondta, tegyem ide a lábamat, és húzzam magam felé azt a súlyt. Visszakérdeztem, miről beszél. Vak vagyok!
Mostani edzője, Weigl Ádám viszont türelmes vele. Azt mondja, sokat köszönhet neki, mellette levetkőzte a gátlásait, megtanulta nőnek érezni magát.
– Jó lenne az edzőket is megtanítani arra, hogyan segítsenek a látássérülteken. Hosszú távon a hozzám hasonlókért akarok tenni: fogyatékosügyi képviselő vagy esélyegyenlőségi megbízott szeretnék lenni. Tévéműsorokban is fellépnék, de mostanában nem hívnak.
Azt mondja, még megvan a kalákában épült faluszéli házuk, ahonnan ellátni a Balaton-közeli hegyig. Az volt az igazi otthon. Majd jó lesz oda elbújni, mondja.
Pózol kicsit a fényképezőnek:
– Sokat változtam, amióta utoljára találkoztunk? – kérdezi hirtelen.
– Igen.
– Előnyömre?
Mosolygok:
– Felnőttél!
