Közelebb a továbbjutás: hajszállal – nem többel
Kérem szépen, jobban nem is alakulhatott volna az elmúlt szűk egy hetünk. Csapatunk besöpörte a hat pontot, gyakorlatilag elütötte Törökországot a továbbjutástól. Ráadásul jobb gólkülönbsége miatt lépéselőnybe került Romániával szemben. A továbbjutás azonban még messze van és megmaradt jó néhány korábbi főfájás is. De az elkövetkezendő hónapoknak mégis optimistán vághatunk neki.
A két világbajnoki selejtező előtti esélylatolgatásban azon töprengtünk, hogy vajon jókor jött-e a hollandoktól kapott irtózatos erejű atyai pofon? Úgy tűnik, igen, és a szövetségi kapitány felhagyott hajmeresztő reform-elképzeléseivel, játékosait pedig a lehetőségekhez mérten igyekezett a posztjukon szerepeltetni. Nagy meglepetés így senkit sem ért a hadrend láttán: 4-2-3-1-es szerkezet, a kapuban a magabiztos Bogdánnal, elől pedig Szalaival. Visszatértünk a két szűrős rendszerre, amely némi bizonytalankodás és nem kevés labda elszórása után hozott egy sallangmentes, megbízható szintet, megszilárdítva helyzetünket a középpályákon.
Lényeg a hat pont
A belső védelmünk az észtek ellen kissé ingatagnak tűnt, főleg az évek óta biztos pont Juhász Roland bizonytalankodása volt szembeötlő. Nyilván ebben szerepet játszik az is, hogy igen bizonytalan a jövője az Anderlechtnél. Pár éve kevesen hitték volna, hogy az egyébként sokak által már akkor a válogatottba követelt Korcsmár lesz a védelem oszlopa. Furcsa ezt kimondani, de kimondottan jót tett a csapatnak Juhász eltiltása a törökök ellen.
A szélső védők mindig is hiányposztnak számítottak, így feltehetőleg bele kell törődnünk, hogy Kádár és Vanczák fogják lezárni a széleket Románia és Hollandia ellen tavasszal. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hosszas keresgélés után Bogdán személyében hosszú időre szert tehetünk egy olyan kapusra, aki határozottságával és magabiztosságával további stabilitást adhat a hátsó alakzatnak.
A védekező középpályásaink esetén lenne lehetőség a további variálásra, de Egervári ragaszkodik az Elek-Varga-Pintér hármashoz. Bajnak nem feltétlenül baj szerepeltetésük (főleg Vargáé), de mégis bűnnek tartanám a Kolozsváron futballozó Vasst kihagyni mondjuk Románia ellen.
A legnagyobb fejlődést feltétlenül középpályánk támadó szekciója produkálta. Hajnal végre-valahára két mérkőzésen is vezéregyénisége lett a csapatnak. Önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy fölényt harcoljon ki a középpályán, de szerencsére Koman és Gera is jó napot fogott ki, feledtetve az észtek elleni felejthetőbb teljesítményt. Nekik sokat segített Varga harcos játéka egy vonallal hátrébb, illetve a csatár Szalai Ádám labdatartásai egy sorral előrébb.
Lehetett volna jobb csapatot összeállítani?
Valljuk meg őszintén: bár Husztit mindenki azonnal beválogatta volna, Tőzsérnek, Vassnak és Vadócznak nem feltétlenül lenne helye a kezdőcsapatban. A keretben ellenben igen, így időnként nem kéne az NB1-ből behívott, esetleg oda nem illő játékosokat becserélni a második félidőben.
Mert bár Egervári Sándor jó kezdőt küldött a pályára mindkét esetben, jó taktikával, azért a cseréi nem igazán ültek. A folytatásban nem ártana további fejlődés a válogatási elveket illetően, mert hosszú távon luxus egy csapatnyi hadra fogható embert mellőzni. A sérülések és eltiltások ugyanis így nagyon könnyen kellemetlen helyzetbe hozhatják a szövetségi kapitányt. Némi reményre adhat okot, hogy Egervári esetenként hajlamos arra, hogy korábbi elképzeléseit felülvizsgálja és korábban érthetetlennek tűnő mellőzéseket feladjon. Például így lett alapember Korcsmár a válogatottnál.
Szintén örvendetes, hogy ez a csapat még éveket játszhat együtt – legalábbis Bogdán, Korcsmár, Pintér, Elek, Kádár, Koman, Dzsudzsák, Szalai, Németh Krisztián, Varga József.
Kevésbé örvendetes, hogy kevés az igazán gyors játékos. Sőt, védőink kimondottan lassúak, szélső védőink meg pláne azok. Továbbá Gera, Mészáros és Hajnal szépen lassan kiöregednek a csapatból –bár most mindenképpen helyük van benne. És a fentebb már említett cserék... az észtek 85 percig gyakorlatilag kapura sem tudtak rúgni, éppen ezért visszautasítom azokat a véleményeket, miszerint rossz meccsen, szerencsével nyertünk Tallinban. Az viszont tény, hogy a sok magyar helyzet és mezőnyfölény mellett egyszer a szerencse mentett meg minket a góltól. Szabicsot és Gyurcsót (tehát támadókat) behozni az utolsó tíz percben nem tűnt kimondottan okos döntésnek. Ekkor támadtak fel a baltiak és szedték szét a középpályánkat. Pátkai becserélése a törökök ellen csak azért nem eredményezett török tizenegyest és magyar piros lapot, mert az olasz játékvezetőtől megkaptuk a jóindulatúan megfújt hazai pályát. De a félpályán agyonrúgott törökre még ez sem mentség.
Tehát hibák még akadnak, de most próbáljunk a pozitívumokra koncentrálni.
A lényeg ugyanis a két győzelem! Azt is fenntartom, hogy mindkét sikerünk teljesen megérdemelt volt, függetlenül a ránk mosolygó szerencsétől és ellenfeleink rossz formájától.
Tendencia
Korábban ugyanis nem feltétlenül sikerült kihasználni az ellen csapnivaló formáját. Főleg nem sikerült hátrányból fordítani, vagy esélyeshez méltóan győzni idegenben. Bár még messze van az az idő, hogy Egervári Sándorról hozsannákat zengjek, azért kár lenne elvitatni tőle, hogy a fentiek sikerültek neki, ráadásul már nem is egyszer. Elkerültek minket a váratlan fiaskók, és Finnország, Moldova után nagy nehezen legyűrtük Észtországot is.
Svédország után Törökország legyőzésével is nagy skalpot ejtett és ismét egy K.O után állította talpra csapatát -éppen a legjobbkor. Legutóbb ez egy csoportharmadik hely elérésére volt elegendő. Azért ne felejtsük el, hogy azt is neki köszönhetjük, hogy lecsúsztunk a pótselejtezőről egy nem túl izmos svéd csapat ellenében.
A hibái egyelőre nem okoznak különösebb galibát. Ez addig lesz igaz, amíg a hollandok el nem kezdenek pontot, vagy pontokat ajándékozni közvetlen ellenfeleinknek. Szerencsére az Oranje egyelőre gőzerővel dolgozik csoportelsősége bebiztosításán és ugyanúgy kiütötte a csoportelsőségről álmodozó románokat, mint egy hónapja minket. A gólkülönbség márpedig roppant fontos, mert korán sem valószerűtlen az a verzió, miszerint a körbeverések után a gólkülönbség rangsorol az egyes csapatok között – ebbe pedig még Andorra legázolása is beleszámít! Az EB-selejtezőkön ez ellenünk dolgozott –főleg a svédek elleni egymás elleni összevetésben- de talán most ez is a mi malmunkra fogja hajtani a vizet.
Tehát a szokásos súlyos vereség a hollandoktól ugyanúgy illik a tendenciába, mint a törökök elleni szép győzelem és az észtek elleni brusztolós diadal. Sajnos Romániával kapcsolatosan nehéz a múlt alapján jóslatokat megfogalmazni, mert minden bizonnyal erősebbek, mint tavaly a harmadik kalapból kihúzott Finnország. Nehéz lesz ellenük, de verhetetlennek egyáltalán nem nevezném keleti szomszédunkat.
Hogy miért? Lássunk egy érdekes statisztikát! Egervári Sándor az utolsó tíz tétmeccsen hatszor nyert, egyszer döntetlenezett, háromszor pedig vereséget szenvedett csapatával. Mindhárom vereséget Hollandia mérte ránk. Az erősebb kalapba rangsorolt törökök, finnek és svédek mindössze egy pontra voltak jók ellenünk négy meccsen! Ha ehhez még hozzácsapjuk Koeman kapitánykodását, akkor láthatjuk, hogy négy és fél év alatt mindössze Portugália, Hollandia és Svédország tudott legyőzni minket tétmérkőzésen.
„A helyzet az, hogy pocsék a bajnokság, fogalmatlan a mindenkori szöv. kap., nézhetetlen a játék, nem jó a keret, a beválogatási struktúra... sz*r minden! De ha az eredményeket nézzük, a közvetlen eliten kívül senki nem vehet minket félvállról, és emiatt – ha nem is kötelező – már nem számít bravúrnak egy törökök vagy románok elleni győzelem. „Csak” jó teljesítménynek...” –írja egy fórumozó az Index Drukkerkocsmáján, mi pedig csak egyet tudunk érteni vele.
Nyugodtan jelentsük ki: Erwin Koeman és Egervári Sándor kapitánykodása alatt egyértelműen fejlődési pályára állt a válogatottunk, a magyar „fodbal” minden létező betegsége ellenére.
Vegyes visszhangok
Nem tudom, hogy mennyire jó dolog, hogy a sorsdöntő/kulcsfontosságú/stb mérkőzéseket pont Románia ellen fogjuk majd megvívni.
Az MLSZ gazdasági osztályán mindenesetre már most dörzsölhetik a tenyerüket. Az egyébként is aranyáron mért jegyek (2500 forinttól húszezerig) a románok ellen valószínűleg tovább drágulnak, ráadásul boszorkányos gyorsasággal csaknem negyvenezresre bővítették a nemrégiben még életveszélyes arénát. A legújabb időpont a létesítmény bezárására 2016 – nemrégiben 2011 ősze volt. A nagy tét és a két ország viharos történelme garantálja a telt házat és a mindenhonnan felfűtött, nem feltétlenül focipályára való felhangokat.
Ez nem feltétlenül magyar sajátosság, Európa tele van hasonló viszonyokkal és ősi riválisok nem feltétlenül barátságos rangadóival (az Írország-Angliától a holland-németen keresztül egészen a görög-törökig sorolhatnánk a példákat). Sőt, ez a fontos mérkőzés kiváló alkalom lesz különböző politikai pártoknak arra, hogy vásznat és ecsetet ragadjanak, mint ahogy tették azt a törökök ellen (http://ultrasliberi.hu/?p=18796). Ez egyébként még a baloldali és liberális eszmékkel nem igazán átitatott radikálisabb szurkolók között is eléggé vegyes visszhangot keltett, de a szokásukkal ellentétben visszafogott török szurkolók köreiben nagy sikert aratott.
Szerencsére a románok ellen már nem lesznek magyar véleménykülönbségek, így érdemes továbbra is a youtobe.com–ot böngészni, hogy a két ország fanatikusainak vicces, vagy kevésbé vicces üzengetéseit figyelemmel tudjuk kísérni.
A hollandok elleni fiaskó utáni kapitány piszkáló újságírók minden bizonnyal ismét elhallgatnak majd. Ennek előszele volt a törökök elleni meccs utáni interjú, ahol a köztévé riportere pátoszos hangon arról érdeklődött a kérdésre ugyancsak távolba révedő tekintetre váltó Egervárit, hogy érez-e elégtételt a kritizálók felé. A találkozót végigkommentáló ifj. Knézy Jenőt szerencsére sikerült túlordítani a kocsmában. Pont elég volt így is a pár elkapott mondat, valamint a díszpáholyban feltűnően feszülten ücsörgő Orbán Viktor negyedóránkénti megmutatása. A válogatott, és Egervári Sándor személye innentől kezdve ismét kikezdhetetlen.
Egyébként a politikai felhangok és a gyomorforgató szervilizmus ellenére is kijelenthetjük, hogy a szövetségi kapitány fontos csatákat nyert és érdemei elvitathatatlanok a csapat sikereiben.
Megcsináljuk?
Bár tíz meccsünkből hat még hátra van, a sorozat bő egyharmadánál már érdemes mérleget vonni és előre tekinteni. Az látható, hogy a hollandokat nem lehet megszorítani. Legalábbis egyelőre. A reális célunk tehát a második pozíció megszerzése lehet. Erre van esélyünk! Jó tudni, hogy a narancsmezesek utolsó két meccsüket ellenünk, majd a törökök ellen játsszák. A legutóbbi selejtező azt mutatja, hogy ilyenkor már hajlamosak a kiengedésre. A törököket ez valószínűleg kevésbé vigasztalja már, mert ők csak csodával érhetnének el egy pótselejtezős (tehát második) helyezést. A csodához az kéne, hogy minden hátralévő mérkőzésüket megnyerjék. Tehát egyre valószínűbb, hogy magyar-román versenyfutás lesz a pótselejtezőért.
A legfontosabb természetesen a márciusi budapesti és a jövő szeptemberi bukaresti mérkőzés eredménye. De könnyen „bekavarhatnak” a törökök, észtek és hollandok elleni meccsek eredményei is.
Mivel egyelőre jobb a gólkülönbségünk, így –jelenleg!- Románi ellen két, vagy három pont is elegendő lenne –tehát vagy egy győzelem, vagy két döntetlen. Mindkét meccs háromesélyes, így a pontosztozkodás valószínű. Mivel a románok otthon fogadják a törököket, mi pedig Isztambulba látogatunk, így nekik több esélyük van a pontok szerzésére a félholdasok ellen, mint nekünk. Az észteket mindkét csapatnak vernie kell otthon, és kevés rá az esély, hogy bármelyikük is sok vizet zavarna Amszterdamban.
Négy meccsen fog minden eldőlni. Pillanatnyilag egy hajszállal – nem többel!- Románia tűnik esélyesebbnek. Tehát a mi véleményünk az, hogy jelen állás szerint a csoport harmadik helye a realitás. De erre a kérdésre majd tavasszal visszatérünk.