Gólokat ontott, fröccsöket öntött – Kicsi Döbrögi kimaradozásai
Dörgedelmes közleményt adott ki a kispesti klub 1977. augusztus 8-án: „A Bp. Honvéd fegyelmi bizottsága foglalkozott Kocsis Lajos labdarúgó ügyével. Megállapította: a játékos – annak ellenére hogy még az 1976. június 10-én megtartott fegyelmi tárgyaláson ígéretet tett sportemberi magatartásának és magánéletének jó irányú megváltoztatására – továbbra is sportszerűtlen életmódot folytatott. Július 11-től 22-ig igazolatlanul távol maradt az edzésekről, és csak 23-án jelentkezett Tichy Lajos vezetőedzőnél. Ezért a fegyelmi bizottság – mérlegelve azt a súlyosbító körülményt, hogy az egyesület és a szakosztály vezetése az elmúlt időben több alkalommal is büntetésben részesítette, valamint azt, hogy ígéreteit sorozatban nem tartotta be –, kizárta az egyesület tagjainak sorából, és 1978. augusztus 31-ig minden nyilvános labdarúgó-mérkőzésen való szerepléstől eltiltotta.”
Aki olvasta, az egyáltalán nem vette komolyan a kommünikét, hiszen II. Kocsis – akinek a tehetsége vetekedett I. Kocsiséval – tizenegy évadot nyomott le a Honvédban, és 330 bajnoki meccsből mindössze 67-et (átlagban hatot) mulasztott, miközben oly sokszor „fegyelmezték”, amilyen gyakorisággal a magyar és az osztrák válogatott találkozott egymással hajdanán. Ráadásul még a gyengébb memóriájú szurkolók emlékezetében is elevenen élt: az 1976/77-es évad utolsó fordulójában ragyogóan futballozott a Salgótarján ellen (6-0); rajongói alig várták, hogy újra lássák. Az addig mindig megengedő vezetőség azonban szokatlan nyomás alá került: Kocsis néhány játékostársa az újabb balhé után kijelentette, hogy ha az elöljárók most is mindent elsimítanak, akkor leállnak.
Azt nem lehet mondani, hogy a féktelen futballista zsákbamacskát árult volna. Már második kispesti szezonjában, 1967 júniusában beismerte: „Nincs elég akaraterőm.” Két évvel később, amikor a válogatottban bemutatkozott, azt mondta: „Kimaradoztam. Nem túl gyakran, de akkor aztán alaposan. Ilyenkor másnap félhalott voltam.” Hatvannyolcban pedig, amikor – nem mellesleg – olimpiai bajnoki címet nyert, ám a Pécs elleni 3:0 alkalmával csak csere volt a Bicskei – Kelemen, Ruzsinszky, Sipos, Marosi – Tóth Gyula, Vági, Komora – Fekete (Kocsis), Szendrei, Tóth Kálmán összetételű Honvédban, Peterdi Pál azt írta róla: „Oda kell figyelni, bármit művel is a pályán. Bejön, lő két gólt, előkészíti a harmadikat. Szeme van a labdáinak, fel sem kell néznie, negyven méterről úgy perdít a berobbanó társak elé, mint előtte még nagyon kevesen a kispesti pályán. Háromnegyed óra alatt ezüsttálcán szervírozza a mérkőzést. (…) De miért kell egy fiatal sportembernek mentőövnyi felesleget cipelnie a derekán? Miért kell egy ifjú tehetségnek »nekem teljesen mindegy« arckifejezéssel ülnie a kispadon, amíg rá kerül a sor?”
A mentőöv miatt nevezték Döbröginek. Amellett, hogy Kicsinek és Csikónak is becézték, olyan fiatalon került az élvonalba, amely akkor valóban élvonal volt. Tizenhat évesen igazolta le a Szegedi Vasutastól 1964 másodosztályú bajnoka, az SBTC. Keresték az FTC-től is, de szülei Salgótarján mellett döntöttek, mert a vidéki klub háromszobás lakást, autót és 2500 forintos alapfizetést kínált az ifjú labdazsonglőrnek, aki amúgy 3,8 másodperc alatt futotta a 30 métert. Az abban az évben bajnok Vasas ellen debütált – tisztes 1:1-gyel – az NB I-ben 1965. március 14-én, s itt érdemes megemlíteni, hogy egyszer játszott is az angyalföldi együttesben, mégpedig 1969 májusában, a pozsonyi Inter elleni Közép-európai Kupa-találkozón (0:1). A sérült Mészölyt és Farkast nélkülöző, a kispesti kölcsön középpályást bevető piros-kékek unikális összeállítása így festett: Kenderesi – Bakos, Menczel, Vidáts, Ihász – Müller, Kocsis, Fister – Molnár, Radics (Nell), Puskás.
Nem sok időt töltött Salgótarjánban: 1966-ban behívták katonának, akkor szegődött a Honvédhoz. A família kissé csalódott volt, mert a fővárosban kétszobás lakással kellett beérnie. Viszont Illovszky Rudolf szövetségi kapitány már 1966 szeptemberében meghívta a dánok ellen készülő válogatottba, játszott is a Gödöllő elleni 14:1-es edzőmeccsen. Ebben a garnitúrában lépett fel: Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Sipos, Ihász – Mathesz, Bánkuti – Molnár, Bene (Kocsis), Farkas (Dunai II), Korsós. (Kocsis a dánok vendégjátéka alkalmával szerepelt először az A csapat címeres mezében, ám csupán 1969 őszén. De hát Dunai Antal is csak hatvankilencben tartotta a hivatalos premiert.) Különösebben hálás nem volt Illovszkynak, mert öt évvel később, a mester második kapitányi periódusának kezdetén tetemes késéssel és ittasan jelent meg a világbajnokicím-védő brazilok elleni mérkőzésre készülő válogatott összetartásán a Népstadionban. Az edző persze hazaküldte, nem is utazott Rióba. Ez idő tájt mondta a 101-szeres válogatott Bozsik József, akinek javaslatára hatvanhatban Kispestre került: „A Honvéd mérkőzéseire azért is megyek ki, hogy láthassam Kocsis Lajos játékát. Akkor is, ha csak három ragyogó húzása, elképesztő megoldása van. Igaz, ez nagyon kevés egy válogatott labdarúgótól. Kocsisnak kilencven percet kellene játszania, nem pedig húszat.”
De ha rájött a húsz perc… Akkor elbódított ellenfelet, nézőt egyaránt. Hetvenkettőben főszerepet játszott abban, hogy a válogatott az Európa-bajnokság négyes döntőjébe jutott. Ebből kitetszik: piálás ide, dülöngélés oda, Illovszky visszavette. Bukarestben, a románok elleni EB-negyeddöntőn olyan testcsel után lőtt finom gólt, hogy a térdemet csapkodtam a tévé előtt; igaz, aztán kihagyta a tizenegyest, és a 2-2 után harmadik mérkőzés következett Belgrádban. Azon ő szerezte meg a vezetést, és a 2-1-es meccsről ez a méltatás látott napvilágot: „Soha nem feledjük a belgrádi mérkőzés második félidejét, amelynek során az egy félidősnek tartott Kocsis Lajos és az első félidőben gyengébben játszó Kű Lajos úgy összekuszálta az ellenfél áttörhetetlennek hitt védelmi rendjét, hogy abból nem is kerekedhetett ki más, mint győzelem.” Néhány hónappal később, a bécsi vb-selejtezőn félpályás szólógólt szerzett, 75 ezer ámuló néző előtt úgy táncoltatta meg Rudolf Horvathot és Johann Schmidradnert, az osztrákok két védőjét, mint a Tenkes kapitánya a labancokat. Az újság azt írta: „A második gólt megelőzően olyan szlalomot mutatott be, amilyet eddig még nagyon kevesen tudtak megcsinálni a világon.” Majd a kritikus hozzátette: „Aztán már a nézők azt vitatták, vajon játszik-e.”
Abban az évben könyv jelent meg róla A kis karmester címmel, és egy nyári tornán Tenerifén úgy futballozott, hogy egész Spanyolország le akarta igazolni. Hetvennégyben szintén. Akkor egyaránt két bűvöletes góllal lepte meg Vigóban a Celtát (3-2), valamint a Schumachert, Cullmannt, Overath-ot, Löhrt felvonultató Kölnt (2-2). Az év őszén ő vezette (6,53-as átlagosztályzattal) a Népsport játékosrangsorát úgy, hogy minden meccsen másfél órát töltött a pályán. Hetvenöt tavaszán még javított is (6,57), és akkor is csak két mérkőzésről hiányzott. Ennek ellenére a Magyar Ifjúság című hetilapban ez jelent meg róla: „Ha valakit saját tehetségének pazarlása miatt el lehetne marasztalni, akkor Kocsist életfogytiglani kényszermunkára kellene ítélni.”
Abban az esztendőben szerepelt utoljára (harmincharmadszor) a válogatottban. Nem az életmódja miatt tették félre – jóllehet a Képes Sport 1983-ban ezzel a címmel közölt egész sorozatot Kocsisról: Száznegyvennégy kisfröccs kettesben egy este –, hanem azért, mert elsarkazott egy labdát. A walesiek elleni EB-selejtezőn könnyelműen Griffitht játszotta meg, ő elindította Jamest, akinek beívelését Toshack a kapuba küldte. Ez 0-0-nál történt, a megszégyenítőnek ítélt 2-1-es hazai vereséget pedig „rávarrták” Kocsisra. Egyszer még játszott, és Nyilasi Tibor azt mondta az osztrákok 2-1-es legyőzése után: „A gólomat Kocsis Lajosnak köszönhetem.” Ez két héttel az után történt, hogy a Vasas ellen kiragyogott a mezőnyből, a 75 ezer néző előtt vívott rangadón két gólt szerzett, és a másodiknál nemhogy az angyalföldi futballistákat – a gondosan lefektetett Tamás Gyula kapussal együtt –, de tán még a partjelzőket és a masszőröket is kicselezte.
Két évvel később Kispesten is „elfelejtették”. (Idézőjel nélkül dehogy felejtették el!) Bajnoki címet nem nyert, a Honvéddal háromszor volt második, egyszer harmadik, ötször negyedik, kétszer hatodik. Hamarosan nem ezt számolta. A Lehel piacon, a szentesi Termál Szövetkezet húsboltjának alkalmazottjaként rámolta az árut. Erre a periódusra így emlékezett: „Hozzávetőlegesen fél évet húztam le, mondhatom, óriási tempóban. Hajnali fél ötkor keltem, hatkor már a zsákokat és ládákat cipeltem, a standok körül serénykedtem. Eleinte csak délig, később napnyugtáig.”
Majd havi 80 ezres fizetést kínáltak neki Gyulán, ahol első meccsén, a Borsodi Bányásszal vívott NB II-es találkozón (3-1) a három és fél ezer néző olyan ovációval köszöntötte három gólpassza után, ahogyan 1970-ben, a Honvéd–Aberdeen KEK-visszavágón (szintén 3-1) ünnepelték. E mérkőzésről az a legenda maradt fenn, hogy Kocsis kétszer küldte a hálóba ugyanazt a szabadrúgást. Ám a Népsport ezt jelentette a harmadik kispesti gólról: „A 69. percben Tichyt kézzel húzták el a 16-oson kívül. A szabadrúgást Marosi a hálóba juttatta, Lo Bello azonban megismételtette a lövést. Kocsis is a hálóba talált, nagyszerű csavart lövéssel.” (Ezen a találkozón zajlott az első tizenegyespárbaj a magyar futball történetében. Továbbjutott a Honvéd, miután Tichy, Kocsis, Marosi, Vági, végül Bicskei kapus egyaránt kibabrált a hárítani hiába próbáló Bobby Clarkkal.)
Gyulán öt évet játszott, majd addig sem kiegyensúlyozott élete legkellemetlenebb kalandjába keveredett. „Megkeresett egy Molnár nevű ember. Kétszer kérte azt, hogy feküdjünk le, és lefeküdtünk; kétszer azt, hogy nyerjünk, és nyertünk; további három alkalommal nem sikerült teljesítenünk a kérését” – mondta erről. A totóbotrányban játszott szerepe miatt öt évre – gyakorlatilag végleg – elmeszelték alig tíz esztendővel az után, hogy 1972-ben az EB négyes döntőjében és az ötkarikás döntőben futballozott. (Azaz olimpián aranyat és ezüstöt is nyert, de az utóbbira senki nem volt büszke.) Nem csoda, ha kifakadt: „Elegem lett a futballból. Sokszor még azt is otthagyom, aki elkezd beszélni róla.”
Igaz, arra a kérdésre, hogy hol rontotta el (alig ötvenhárom éven át tartó) életét, így válaszolt: „Miért, elrontottam?” / Hegyi Iván
