Egy diktátorral megint kevesebb
Az a 27 éves csinos katonatiszt, aki 1969-ben puccsal elűzte Idriszt, Líbia királyát, és nyomban hozzálátott a külföldi olajkonszernek jövedelmének megcsapolásához és honfitársai életnívójának fölemeléséhez, negyvenkét évi, egyre kíméletlenebbé váló uralkodás után úgy végezte, mint a véreskezű diktátorok általában: mindenfajta ítélkezés nélkül lelőtték, mint egy kutyát. Moammer Kadhafi ezredes, aki önnön „táncrendjében” sem elnök, sem miniszterelnök nem volt, csupán „Testvéri Vezető”, 69 évesen hunyt el. Kiterített holttestének megszemlélése végett két teljes napon álltak sorba a líbiaiak Miszrátában (az általa nemrég még vesztegzár alá vont városban), mintha valamely ravatal előtt akartak volna tisztelgően elvonulni. De nem. Csupán látni akarták a hullát, mert babonásak. Amíg nem látták a saját szemükkel, el sem hitték, hogy Kadhafit el lehet takarítani a hatalomból. ACZÉL ENDRE írása.
Bengáziban, a „keleti fővárosban” márciusban lázadtak föl ellene. Mint mindig, ellenfeleit ezúttal is „söpredéknek”, „patkányoknak” nevezte. Az eleinte szedett-vedett, kézi fegyvereken és magántulajdonú furgonok platójára erősített aknavetőkön kívül semmi egyébbel nem rendelkező lázadókat ki is akarta irtani mind egy szálig. Ebben a vállalkozásában azonban beleütközött a nemzetek közösségének embervédő akaratába: magára húzta a brit és a francia légierőt. Az amerikaiak, akik nem óhajtottak újabb háborút vívni egy muszlim rendszer ellen, a háttérben maradtak.
Amikor Kadhafi csapatai mozdultak, az idegen gépek lecsaptak. Így sikerült félévnyi kínlódás után a szedett-vedettségből voltaképp soha föl nem épülő, de azért lassan szervezetté váló felszabadító erőknek a hatalmas ország tengerparti sávján (ahol a hatmilliós lakosság kilencven százaléka él) Bengázitól Tripoliig jutniuk, s végül betörni a fővárosba, menekülésre kényszeríteni Kadhafit. Szülővárosában, Szirtben bujkált maradék híveivel (egy-két családtag, miniszter és testőr), amíg csak el nem kapták. Sebesülten, de élve.
A hivatalos verzió szerint fogvatartói és a rájuk támadó Kadhafi-hívek „kereszttüzébe” került, úgy kapta homlokába azt a golyót, amelyik végzett vele. Ehhez képest szinte bizonyosra vehető, hogy összevissza verték, majd egyszerűen kivégezték. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter nem fog sokra menni azzal az óhajával, hogy a halál körülményei egy születő demokráciához illően vizsgáltassanak ki.
A líbiaiakat az igazat szólva ebben a képletben nem – az általuk egyébként sem ismert – demokrácia, jogállamiság stb. érdekli, hanem csak az, hogy a diktátor halott. Lehet, hogy egy bírósági tárgyalás elszórakoztatta volna őket ideig-óráig, ám – mint Egyiptomban, a fogoly Mubarak elnök esetében is látni – egy ilyen procedúra inkább csak a dolgok „elsumákolására” jó.
Kadhafi ezredes (amikor az Idrisz elleni puccsot vezette, még csak százados volt, talán őrnagy, példaképei pedig a nasszerista szabad tisztek) egészen különös államot működtetett. A hierarchia csúcsán kétségkívül ő állott, de alatta sem normális bürokratikus gépezet nem működött, sőt, bármilyen furcsa, még szabályos katonai rendszer sem. Az előmenetel egyetlen szabálynak volt alárendelve: kit milyen személyes kapcsolat fűzött őhozzá. Ennek folytán a líbiai államügyeket, külkapcsolatokat a fiai intézték elsősorban.
Nem létezett parlament, betiltotta a politikai pártokat. Az ő „közvetlen demokráciájában” – amin a törzsek közötti egyensúlyozás értendő, ezt ravasz fondorlatokkal intézte – minden fajtájú és formájú ellenzékiséget halállal büntettek. A „disszidensek” felderítéséről úgynevezett „megfigyelő bizottságok” gondoskodtak: olvasni, hogy a líbiaiak tíz százaléka ezeknek a kötelékében tevékenykedett. Amit még a keletnémet Stasi is megirigyelhetett, Castro kubai besúgórendszeréről nem is beszélve. Az ezredes rendőrállamának csápjai egyébként messze túlnyúltak a határokon: az ügynökök utánamentek azoknak, akik külföldre menekültek; felkutatták őket, és végeztek velük.
De ez még hagyján. Az ezredes petrodollármilliárdjai Líbiát már három évtizeddel ezelőtt is felhőkakukkvárba lendítették. Kadhafi, aki előbb az arab világ, utóbb Afrika, még utóbb az egész harmadik világ, legutóbb meg a „szegények királyának” látta önnön magát, pénzével és fegyvereivel mindenütt ott volt, ahol Nyugat-ellenes, antiimperialista csoportokat, mozgásokat észlelt; ahol a felforgatás, terror (vö. IRA) előtt nyílott tér. Ügynökei amerikai katonákat robbantottak fel Nyugat-Berlinben, majd a válaszcsapás után egy amerikai utasszállító gépet a skóciai Lockerbie fölött. Libériai és Sierra Leone-i martalócokat támogatott, „Nagy-Líbia” nevében uralomra tört a szomszédos Csád fölött, és ha ez nem lett volna elég, atombombát óhajtott magának építeni.
Ronald Reagan amerikai elnök „veszett kutyának” nevezte el őt, és keresztülvitte, hogy Líbiát de facto kiközösítsék a nemzetek közösségéből. Szankciók tömegével sújtották Kadhafit – 1988-tól már az ENSZ is –, és alaposan le is rongyolták országát.
1999-ben azonban történt valami. Nelson Mandela, Dél-Afrika legendás elnöke rábeszélte a líbiai vezetőt, hogy szolgáltassa ki azt a két ügynökét, aki a Pan Am gépen elhelyezte a robbanószerkezetet. Ennek megtörténte után váratlan dolgok estek meg. Kadhafi meghasonlott – vagy belátta, hogy pánarab, pánafrikai, pániszlám álmai beteljesíthetetlenek, miközben a szankciók egyfolytában éreztetik hatásukat. Fölkínálta nukleáris programját nemzetközi ellenőrzésre. Ő, aki jóval előbb alkalmazta a terrort, mint az Al-Káida, elhatárolódott a harcos iszlamistáktól. Kártérítést fizetett – hárommilliárd dollárt! – a Pan Am elleni merényletben elhunytak hátramaradottjainak. Végül teljes egészében lemondott az atombombáról.
Ez volt a „nagy tette”, végtére is ugyanebben az évben (2003) indult meg Amerika háborúja a tömegpusztító fegyverek birtoklásával (igaztalanul) vádolt Szaddám Huszein Irakja ellen. Kadhafit visszafogadták. George W. Bush amerikai elnök és Tony Blair brit miniszterelnök járt az élen. 2008-ban Kadhafi még Barack Obamával is kezet foghatott, a nagy nyugati korporációk (olajosok és mások) visszatértek Líbiába, az ország kedvére kereskedhetett és beruházhatott mindenütt, ahol csak akart. A „dolgokat” a vezér európai modorú és iskolázottságú fia, Szaif intézte.
Amiképpen azonban az egyiptomi Mubarakon, a tunéziai Ben Alin, a jemeni Szalehen sem segített a Nyugat-barátság, Kadhafin sem. A visszafogadástól ugyanis rendszere egy jottányit sem enyhült. A „jónép” csak azt érzékelte, hogy az ország ugyan megint kedvére gazdagodhat, de, mint korábban, e gazdagodás sebességében a Kadhafi család és a Kadhafi-klán felülmúlhatatlan. Ilyen előzmények között jött el Líbia „arab tavasza”, kétségen felül Egyiptom és Tunézia utánzataként.
Ma mindenki demokráciáról beszél. Mindenütt új alkotmányokat írnak, új kormányokat alakítanak, új választásokat írnak ki. Van azonban egy rossz hírem. Líbia még Egyiptomnál és Tunéziánál is cudarabb helyzetben van, mert azok nálánál világiasabb s főként nem törzsi alapú elnyomó rendszerek fogságában éltek. A demokrácia élményét ugyan egyikük sem tehette magáévá, de a törzsi berendezkedés ezt a történelmi deficitet csak súlyosbítja. (Szíriában is mellesleg – s aztán majd nézzünk körül az arab félsziget monarchiáiban, amelyek jellegzetesen törzsiek.)
Ami viszont a három ország esetét súlyosbítja, az az iszlamista pártok már érzékelhető (a tunéziai választásokon erősen tapintható) nyomulása. Látok egy olyan taktikát, mint amilyen Khomeini iráni ajatollahé volt a száműzetésben: „eladni” magamat mint a demokrácia, a tolerancia, a társadalmi béke bajnokát, aztán, hatalomba kerülvén, könyörtelenül ráerőszakolni az országra a „kőkorszaki” iszlámot, a megkövezős saria törvénykezést, a nők másodrendű állampolgárrá alacsonyítását, szegregációját, és így tovább.
Az iszlamistáknak egyetlen, de óriási előnyük van: üdvtant hirdetnek a reáliákkal szemben. „Ha az iszlám parancsa szerint élsz, boldogulsz.” Noha ez színtiszta hazugság, az emberek nem tudni, hanem hinni szeretnek.
1991-ben Algériában, 2006-ban Gázában az iszlamisták már nyertek választást. Igaz, Algírban a hadsereg elsöpörte őket, de ha engem Tunéziáról vagy immár Líbiáról kérdeznek, csak annyit tudok mondani: nincs hadsereg. Már Törökországban sincs, holott ott, gyakorlatilag Európa peremén, a katonák rendre megpuccsolták a hatalomra jutó iszlamistákat.
