Cinkos, aki néma
Még decemberben jelent meg írása – Tessék politizálni! címmel – az Élet és Irodalomban. A Krétakört alapító rendező fölszólította művésztársait, hogy kiemelt közszereplőként vállaljanak felelősséget. Ha úgy tetszik, politizáljanak: nyíltan mondjak ki, hogy amit a kormányzó párt művel, az megengedhetetlen. Aki inkább hallgat, az cinkosa a cinikus hatalomnak. KARÁCSONY ÁGNES interjúja.
– Közéleti kiáltványában lesújt a hatalom gőgös és arrogáns dilettánsaira. De bírálja azokat az alkotókat, művészeket is, akik hagyják a magyar kultúra tudatos amortizálását: „Tűrhetetlen a gyáva hallgatás, tűrhetetlen a szakmai opportunizmus.” Kollégái mit szóltak közírásához?
– Nem tudom. Senki nem keresett. Nem válaszoltak az írásra.
– A félelem az, ami hallgatásra kényszerít?
– Nemcsak az. De az rettenetes, ha valaki valódi veszélyben van, mondjuk, elveszítheti az állását, ha szóvá tesz valami disznóságot. Gyáva az, aki csupán azért hivatkozik a családjára, az egzisztenciaféltésre, hogy fölmentse önmagát a véleménymondás alól. Egy politikai váltáskor nyilván ő lesz a leghangosabb, „hős ellenállóként” követel majd pozíciót magának. Akik pedig egyenesen és következetesen fogalmaznak, más országban sincsenek olyan sokan. Viszont a szakmai opportunisták nem az Orbán-kormánnyal jelentek meg először. A „belecsapunk egymás tenyerébe” rendszere eddig is működött.
– Tudja, hogy ezzel éppen Vidnyánszky Attilának ad igazat? Aki úgy láttatja a színházi váltásokat: nem történik más, csak az inga most a másik irányba leng ki.
– Vidnyánszky ingájától leszakad az óra. Ugyanakkor mindig is voltak olyanok a magyar színházi életben, akik – félretéve szakmaiságot – megalkudtak bizonyos ügyek kapcsán. És éppen a korábbi háttéralkuk és mutyizások gátolják, hogy közösen adjunk nyílt választ a jelen nyilvánvaló aljasságaira. Akár Vidnyánszky „dorbézolására”. Amit ő az elmúlt két és fél évben művelt, az őrület.
– Ahogy őrület, hogy Vidnyánszkyt a pályázatbíráló zsűriben a saját emberei és Orbán Viktor kultúrtalpasai szavazták meg igazgatónak. S hogy ezt Vidnyánszky morálisan és szakmailag is elfogadhatónak találta.
– Ez már csak következmény. Vidnyánszky – hasonlóan Fekete Györgyhöz, Kerényi Imréhez és társaikhoz – sértett egomán. Ebből a magántermészetű problémából Orbán Viktor kreál közügyet azzal, hogy korlátlan hatalmat ad neki. Saját színházi birodalmat építhet, alattvalókkal, akiktől hódolatot vár, s akik eddig önmaguktól semmire sem vitték volna, hiszen tehetségtelenek. De most hirtelen valakivé válnak. Színházat kapnak Békéscsabán, Egerben, sorolhatnám. Ezt próbálja úgy feltüntetni Vidnyánszky, mint ha az elnyomottak jutottak volna lehetőséghez – „az inga kilengésével”. Én mindennek a legmélyén kiéletlen hatalmi ösztönöket látok csupán.
– Én egyre erősödő kultúrharcot.
– De ehhez gyúanyag az egománia is. Másfél éve az NKA előadó-művészeti kuratóriumának az összetételéről tárgyaltak a különféle szakmai szervezetek. Ott volt Vidnyánszky. Ott voltam én is a Független Előadó-művészeti Szövetség képviselőjeként. Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot: Vidnyánszky egyszer csak az asztalra csapott, képzeletbeli választóvonalat húzott a Magyar Teátrumi Társaság és az összes többi szervezet közé, hogy „vagytok ti, és vagyunk mi, és örüljetek, hogy egyáltalán jelölhettek kurátort”. Vidnyánszky úgy viselkedik, mint egy kultuszvezér: kegyeket oszt. Pont úgy, ahogy Fekete György.
– Orbán Viktor azzal, hogy néhány udvaroncot kultuszszerephez és milliárdokhoz juttatott, a hivatalos kultúra fölé emelt egy még hivatalosabb vezérelvű kultúrát. Kerényi Imre például „nemzeti könyvtárat” kapott, korábban „nemzeti tárlatot” nyithatott az alaptörvényhez festetett képekből. Fekete György és a Magyar Művészeti Akadémia a Műcsarnokot is birtokolhatja, ahova csak „nemzeti érzésűeket” hajlandók beengedni. Ennek kapcsán írta ön egy internetes bejegyzésében: „Nincs több tárgyalás, harcolni kell!”
– Mert ha Fekete György és cimboráinak az ízlése az állami kultúrpolitika iránytűje lehet, azt épelméjű ember nem nézheti ölbe tett kézzel. Nem asszisztálhatunk egy belsőépítész neurotikus lelkigyakorlatához. Nincs miről beszélgetni Feketével. Nincs miről Kerényivel, aki megalázza a képzőművészeket és a könyvszakmát. Vidnyánszky is olyannyira magára szabta a diskurzust, hogy vele sincs miről kommunikálni.
– Egyébként nem gondolja, hogy az Orbán-féle új kultúrnacionalizmus áthelyezheti a kultúrharc frontvonalait?
– Lehet. De én jelenleg semmilyen igazán jelentős ellenállást nem érzékelek. Ha Dörner György, a szélsőjobbnak átjátszott Új Színház igazgatója megjelenik az országos színházi találkozón, senki nem mondja azt: ha ő itt van, én megyek. A parlamentben sem ugrott föl senki, amikor a jobbikos képviselő zsidózott. Későn reagált az ellenzék. Nemcsak az számít, mekkora a nyomás, hanem az is, mekkora az ellenállás.
– De például Gulyás Gábor, a Műcsarnok főigazgatója – akit szintén ez a hatalom nevezett ki korábban – azonnal lemondott, amikor Fekete bekebelezte az intézményt. Vagy: jó néhányan – többek között Fehér László, Korniss Péter, Novák Ferenc – kiléptek az MMA-ból Fekete antiszemita, antidemokratikus kijelentései miatt. Szörényi Levente szintén támadta Fekete Györgyöt, védte viszont Alföldi Róbertet. Kulka János a minap közölte, semmiképpen nem marad a Nemzetiben, mert azzal legitimálná a politikai döntést. Én mindezt tiltakozásnak veszem. Ráadásul közös platformra hozhat eltérő világnézetűeket. Erre értettem: változhat a kultúrharc frontvonala.
– Egészen szélsőséges demagóghelyzetek valóban létrehozhatnak pártpolitika fölötti együttállásokat. Ami dicséretes, de nem elégséges. Kulka János csak akkor ítéli el nyilvánosan Vidnyánszkyt, amikor már a Nemzetit ostromolja, miközben már az előadó-művészeti törvény átszabásakor is támadni kellett volna őt. Törőcsik Mari joggal érzi sértve magát, amiért Balog Zoltán miniszter megalázta őt a Nemzeti pályázatának zsűrizése kapcsán, ám azt is sérelmeznie kellene: Vidnyánszky két éve alázza az egész szakmát, minden szakmai pozíciót besöpört magának, amivel aztán a politika komisszárjaként visszaél. Ugyanez a helyzet az MMA-val: amikor most kilép onnan valaki, azt magyarázza, felháborította, milyen megjegyzést tett Fekete György Konrád Györgyre...
– A kilépőket ez legalább fölháborította.
– Értem. És fontosnak is tartom. De azt minden gond nélkül elfogadták, hogy Fekete legyen az elnök. Nem ismerték őt korábban? És amikor megtudták, még jóval ezelőtt, hogy egyesületüket 2,5 milliárddal támogatja az állam, miközben 2,4 milliárdot elvontak a kulturális államtitkárságtól, az senkit sem zavart közülük? Az sem ütötte ki a biztosítékot, hogy beemelték őket az alaptörvénybe? Ezt komolyan természetesnek vették? Nem kérdezték meg maguktól: mi a jó csudát csináltunk, amiért ekkora hatalmat kaptunk? Én sem tűröm a zsidózást. De nekem már az sem fér bele, hogy Gulyás Gábort annak idején pályázat nélkül nevezték ki a Műcsarnok élére. Nagyszerű, hogy otthagyta az intézményt, én is aláírtam mellette a petíciót, ám előtte mégis elfogadta verseny nélkül a posztot. Talált rá magyarázatot, s ezzel ő maga is szentesítette azt a gyakorlatot, amely Fekete Györgyig elvezetett. Fekete is pályáztatás nélkül kapott felhatalmazást a Műcsarnokra, ahogy Gulyás. Csak utóbbit emberileg elfogadhatónak gondoljuk, a másikat meg nem. Annyira nincs önkritika ebben a dölyfös és cinikus rendszerben, hogy tulajdonképpen mindenki azt gondolja: jár neki a Nemzeti, a Műcsarnok, az Opera, plecsni, alaptörvénybe iktatott egyesület, és így tovább.
– Mondhatják a kollégái, könnyen bátor, külföldön rendez. Meg azt is feltételezhetik: helyezkedik előre, mai merészségét majd beváltja posztra a következő kormánynál. Tervezi?
– Nekem az az érdekem, hogy ebben az országban egyszer végre tisztességes versenyhelyzet alakuljon ki, ahol a tudás mérettetik meg, nem pedig az összeköttetés. Kötelességem, hogy majd valamikor intézményre is pályázzak. Csak így bizonyíthatom, hogy engem maga a kultúra ügye érdekel. Pályáznom kell, különben jogosan mondják majd: Schilling kívülről kritizál, felelősség nélkül, cselekedni viszont nem mer. Márpedig az én feladatom, hogy már a kis kosznál rázzam a csengőt: barátaim, ne hagyjuk, mert ebből szemétdomb lehet!