Akik lógnak a szeren – Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns saját tapasztalatai alapján segít
B. J.: „A ló néz, a csikó lát, felszívnék egy csík kólát.” A Borkai-botrány óta ez a kis mondóka bejárta már az országot, és azt vettem észre, hogy ha ismert emberek kábítószerezéséről van szó, a kokain mindig előtérbe kerül. Mintha státuszszimbólummá vált volna, és a gazdag emberhez a kokain illene. Ez városi legenda, vagy van benne valami?
- Akik hozzám fordulnak, főleg szerhasználók, akár alkohol-, akár gyógyszer-, akár valamilyen szerfüggők, valamint kétségbeesett hozzátartozók. Akik kokaint használnak, azok általában tehetősebb emberek, vagy szeretnének annak látszani. Jellemzően a felső tízezerbe tartozó, kisebb részben a középosztálybeli kábítószeresek kiváltsága, hogy ezzel a szerrel élnek, mert ez errefelé drága. Dél-Amerikában más a helyzet, ott rengeteg kokain van, nyilván ezért kevésbé számít kuriózumnak.
K. K.: A hetvenes évek amerikai tévésorozataiból például kiderült, ott már akkor nagy divatja volt. Hozzánk csak mostanában ért el?
- Nem, vannak olyan pácienseim, akik már 15-20 éve ezt használják, kisebb vagyonokat költenek el. Én is szívtam korábban kokaint, persze pénzem nem volt, csak mivel heroint és kokaint árultam, így jutott belőle nekem is. Naponta körülbelül negyvenezer forint értékű szert fogyasztottam akkoriban, amit ha akkor nem szurkálom mind magamba, mint szerhasználó, hanem azt is értékesítem, milliókat kereshettem volna.
B. J.: Ilyen hosszú idő elteltével is azt mondod magadról, hogy függő vagy?
- Igen. Felépülő függőnek nevezem magam. Nem dohányzom, kábítószerhez legalább húsz éve és alkoholhoz is jó tizenhét éve nem nyúltam. 2003. szeptember 10-én volt az utolsó nap, hogy még ittam. Tudom magamról, hogy addiktív típus vagyok, tehát mindig elmondom, hogy 17 éve, három hónapja és ennyi meg ennyi napja nem nyúltam semmilyen kémiai tudatmódosító anyaghoz, én nem tudok szociálisan fogyasztani, mint az átlagember, aki képes arra, hogy időnként igyon vagy szívjon. Ha én elkezdek használni, nem tudom abbahagyni, elvesztem a kontrollt. Tehát függő vagyok, de nem használok szereket. Tizenöt évig voltam intravénás kábítószer-használó, opiátokat használtam, és altatókat, a rendszerváltás után, amikor megnyíltak a piacok, érkeztek a klasszikus szerek, amfetamin, LSD, heroin, majd valamivel később a kokain. A jól kereső réteg már akkor ezt kezdte használni. Eleinte a hirtelen megszaporodó biztonsági cégek emberei, akik a jól menő szórakozóhelyeken voltak, és különböző bűnözői csoportok, később már a lassan meggazdagodó üzletemberek vásárolták.
B. J.: Mikor kezdtél kábítószerezni?
- A családban nincs szenvedélybeteg, viszont az életemben volt egy nagy trauma, a szüleim válása és az azt követő gyermekelhelyezési per. Akkor az egyik hétvégére elvittek az apai nagyszülőkhöz, és három évig ott tartottak. Egészen ötéves koromig nem láthattam az anyámat. Akkor egy napon a családvédelem, a rendőrség és a tűzoltóság hathatós segítsége mellett, fizikai erőszak alkalmazásával két vadidegen emberhez kerültem: egy nőhöz, aki hiába volt az anyám, emlékképem sem volt róla, és az élettársához, a nevelőapámhoz. Ez komoly feldolgozandó trauma volt. Az anya hiánya, és a szeretett személy elvesztésének lehetősége a mai napig érezteti a hatását. Elveszettségérzés, bizonytalan kötődés, az erős kontrollra törekvés, szeretetre és az elismerésre vágyakozás formájában… Ez egy feneketlen kút. Évek óta járok pszichoterápiára, hogy feldolgozzam, sokat segít.
K. K.: Sok ember szenved el gyerekkorában hasonló sérüléseket, de nem mindenkiből lesz alkoholista vagy drogos. Mitől függ ez?
- A klienseim nagy részénél a szülők alkoholisták voltak, tehát lehetnek ilyen minták, de mint mondtam, nálam például ez nem játszott, senki nem volt a családban függő, nem voltak öngyilkosságok. Ez a korán megélt dráma lehet az egyik oka nálam. Amíg nem tanultam meg olvasni, addig nagyon feszült gyerek voltam, rágtam, téptem a körmöm, mindig ráztam a lábam, utána falni kezdtem a könyveket és rengeteg filmet néztem. Ebbe menekültem. Heti három-négy könyvet olvastam el. De mindig bennem maradt az az érzés, hogy nem vagyok elég jó, sem elég szép, nincs önbizalmam. Csak mostanában, a pszichoterápia közben dereng, mintha bizonyos helyzetekben az anyámékat akartam volna büntetni azzal, hogy azért csinálok magamnak rosszat, hogy azzal nekik okozzak fájdalmat. Volt olyan például, hogy a politechnikaórán anyunak készítettem egy hamutartót, nagyon szépen megcsináltam, ki is égettük, anyámnak adtam, aztán később minden átmenet nélkül fogtam és összetörtem. Később jött a drog, aminek a lényege, hogy gyorsan és munka, erőlködés nélkül azonnali kielégülést okoz, hirtelen olyan jó érzést teremtek magamnak, amit tíz év keserves kínlódással, önismereti gyakorlatokkal meg sportolással érhettem volna csak el, például hogy sikeresnek, okosnak érezzem magam, megközelítőleg elégedett legyek a kinézetemmel, elfogadjam magam..
Bajzáth SándorB. J.: Anyukád és a nevelőapád mit tett, amikor látták, hogy drogozol?
- Próbáltak segíteni, megértettek, mellettem álltak, talán túlságosan is. Akkor még nem voltak jól működő hozzátartozói csoportok, ahol megtanulhatták volna, hogy a túlsegítés, megmentés, nem hasznos egy függő számára. Tulajdonképpen hálás lehetek nekik, mert egyrészt jó anyagi körülmények között éltünk, másrészt amikor már súlyosbodott a helyzet, jöttek a rendőrségi ügyek, elvonó, pszichiátria, mindig mellettem voltak, ügyvédeket fogadtak, akik mindig kihúztak a bajból. Volt három börtönbüntetésem a 15 év alatt, de sose kellett leülnöm, mert végül mindig felfüggesztett ítélet született. Sok mélypont volt, több kezelés, de a dolog természete sajnos olyan, hogy mindig egyre több és erősebb szerre van szükség ugyanolyan hatás eléréséhez. A végén már nem volt olyan hely a testemen, ahová szúrhattam volna; az ujjamat majdnem amputálni kellett, amikor hajszálerekbe döftem a tűt, az érrendszer ugyanis teljesen tönkremegy ebbe, és a fogaim is mind kihullottak. Műfogsorom van. A végén a nyakamon sem volt szúrható véna. Ez volt a mélypont, már nem tudtam hová szúrni a tűt, tehát hiába volt szerem, nem tudtam beadni, öngyilkos nem akartam lenni, viszont semmi értelmét nem láttam így az életnek. Ekkor az történt, hogy megkeresett az a lány, aki az első drogot beszúrta nekem, ő már sok éve tiszta volt, azt álmodta, hogy meghaltam. Felhívott, meglátogatott, és azt mondta, hogy napjaim vannak hátra, lépjek! Akkor elmentem Komlóra, a rehabra…
K. K.: Amikor kijöttél, tiszta lettél, hogyan kezdted el az új életet?
- Teljesen bizonytalanul jöttem ki negyven hónapos terápia után, 36 évesen. Ott álltam, nem értettem semmihez, az addigi 15 év alatt összesen két év munkaidőm volt bejelentve vagy tíz munkahelyen, rájöttem, hogy életemben még józanul nem szexeltem, nincs kapcsolatom, tehát minden élettapasztalat nélkül voltam. Nehéz volt, elesett voltam, magányos, pénztelen, tapasztalattalan, a drogozásban profi voltam, a józan élethez gyámoltalan. Sokat segített a józan felépülő közösség, anonim önsegítő csoport, ahová elkezdtem járni, és járok is mind a mai napig.
K. K.: Hogy kezdődött nálad és miként lettél függőkkel foglalkozó szakember?
- Hamarosan dolgozni kezdtem, szállodai recepciós lettem, de nem érdekelt az a munka sem, viszont a környezetemben nagyon sokan rácsodálkoztak, hogy elhagytam a drogot, tiszta lettem, és egyre többen kerestek meg azzal, mondjam el, hogyan kell ezt csinálni. Segítséget kértek, és rájöttem, ehhez értek, ezt éltem át, az a dolgom, hogy másoknak is megmutassam a kivezető utat. Először a Csernus Imre által korábban létrehozott Magadért Alapítványnál dolgoztam szenvedélybetegekkel, hozzátartozókkal egyéni és csoportos formában 13 évig, eközben elvégeztem az ELTE–n a szociális munkás szakot, majd ezután elvégeztem az SE-ETK addiktológiai konzulens képzését. A Magadért Alapítványánál 13 évig dolgoztam segítőként részmunkaidőben, közben visszamentem Komlóra, a rehabilitációs intézetbe is dolgozni főállásba, ahol hat évig dolgoztam segítő munkatársként.
K. K.: Mennyire hatékonyak ezek a terápiák, vagyis a résztvevők milyen arányban jönnek ki tisztán?
- Erre nem lehet pontosan válaszolni. Annyi mondható, hogy a társadalom jó 10 százaléka függő, alkoholista, gyógyszer, vagy drogfüggő, vagy valamilyen viselkedésfüggő. Szóval rengeteg ember, akiknek mind vannak szülei, testvérei, barátai, akiket ez így-vagy úgy negatívan érint. Ugyanakkor elenyészően fordulnak segítségért szakemberhez, vagy intézményhez annak érdekében, hogy leálljanak. Relatíve alacsony a felépülési arány, sajnos ez egy ilyen műfaj. Az én addiktológiai konzultációimon jobb az arány, mivel ez fizetős szolgáltatás, hozzám eleve olyanok jönnek, akik erősebben motiváltak. A praxisomban főként olyan közép- és felsőosztálybeliek vannak, akik meg tudják fizetni a konzultációt, ami általában egy alkalomtól 2-3 hónapig tartó konzultációs folyamatot takar. A felépülés élethosszig tart, ebből nincs végleges, befejezett gyógyulás, csak élethosszig absztinencia, amit folyamatos munkával fenn kell, és fel is lehet tartani.
A kórházi addiktológiákon fekvők közül sokaknak (hajléktalanok, munkanélküliek, börtönviseltek) nehezítettebb a felépülésük a szűkösebbek anyagi lehetőségeik, és a rosszabb életkörülményeik miatt, de számukra is elérhetőek az anonim önsegítő közösségek és az államilag finanszírozott rehabilitációs intézetek.
Egyébként különösen nehéz a leszokás utáni korszak, mert ez olyan, mint a lemeztelenedés. Szembesül az ember a csupasz valójával, ahonnan mindent újra kell kezdeni. Az én sikerem akkor teljes, ha az általam segített emberek nélkülem is tiszták tudnak már maradni, nem függ az absztinenciájuk az én segítségemtől. Szóval a tisztaságot nemcsak elérni, hanem megtartani kell és ez egy életre szóló feladat, ebben nagy segítséget adnak az önsegítő csoportok, melyek ingyenesen elérhetőek hét minden napján Budapesten.
