A túlélés iskolája – A zsigeri félelmek kitörölhetetlenek

2018. szeptember 16. 07:38 - szerző: Herskovits Eszter

Ötéves koráig barlangban élt édesanyjával a brazil őserdőben, aztán utcagyerek lett Sao Paulo nyomornegyedében. Végül árvaházba került, kétszáz fős, inkább laktanyára emlékeztető intézménybe, onnan egy svéd házaspár örökbe fogadta. Christina Rickardsson, eredeti nevén Christiana Mara Coelho nyolcéves kora óta Svédországban él. Felnőttként először 2015-ben látogatott el Brazíliába, és újra felfedezte a családját és brazil gyökereit is. Ma üzletasszony, előadásokat tart és alapítványt működtet. Nemrég jelent meg életrajzi könyve, amelyet több nyelvre lefordítottak. Szegénységről, kilátástalanságról és kultúrsokkról is beszélgettünk.

– Beleszületett a félelembe, a folyamatos életveszélybe. Hozzá lehet szokni az állandó fenyegetettséghez?

– Ez így nem teljesen igaz. Én az első öt évemet nem így éltem meg.

– Ezek szerint lehet. Hiszen ötéves koráig barlangban élt a brazil őserdőben, vadállatok és mérges kígyók között.

– Valóban küzdelmes évek voltak, éheztünk, és tényleg veszélyes vadállatokkal voltunk körülvéve. De nem ez a meghatározó emlékem ebből az időből.

– Hanem?

– Legfőképp édesanyám szeretetére emlékszem. Egyedül voltunk, csak ő meg én a rengeteg erdő közepén. Minden idejét és figyelmét nekem szentelte. Ő jelentette nekem az egész világot akkoriban. Nagyon sokat beszélgettünk, hatalmasakat nevettünk együtt.

– Aztán egy nap menniük kellett, így kényszerült mindössze ötévesen a Sao Pauló-i favellába – nyomornegyedbe –, ahol az utcán élt, és édesanyja időről időre eltűnt az életéből. Azért ott sok minden megváltozott, nem?

– Igen, ott valóban befurakodott az életembe az állandó félelem. Az utcán emberekkel kellett megküzdenem, ők veszélyesebbek és kiszámíthatatlanabbak, mint a vadállatok.

– Kiszámíthatatlanabbak?

– Még kisgyerekként is tudtam, hogy ha megmar egy mérges kígyó, minden bizonnyal meghalok, hiszen nem volt biztosításunk, nem kaptam volna orvosi ellátást. Mégis voltak kiismerhető szabályok: megtanultam például, hogy a fekete-fehér-vörös színű kígyó harapása halálos lehet. Sajnos ilyen szabály az emberek esetében nincs. Senkiben sem bízhattam, mert tudtam, hogy mennyi veszély leselkedik ránk, utcagyerekekre. Gyerekkereskedelemtől a védelmünkre hivatott katonai rendőrségig, amely rettegésben tartott mindenkit.

Fotó: brasilwire.com

– És – a könyvének tanúsága szerint – utcagyerekeket végzett ki, azt hangoztatva: megtisztítja a környéket a patkányoktól. Így veszítette el legközelebbi barátnőjét, Camile-t, aki több volt, mint barát, hiszen ön is írta: az utcagyerekekből lett az új családja.

– Camile-lal mindent megosztottunk: elfeleztük, ha szereztünk vagy épp kikönyörögtünk egy kis ételt, együtt éltük át az utcai élet minden fájdalmát és – mert ilyen is volt – örömét. Nagyon boldogok is tudtunk lenni együtt. Aztán egy nap kimerészkedtünk a favellából egy kicsivel jobb környékre, ott aludtunk. Reggel a katonai rendőrök hangjára riadtunk, futottunk az életünkért, de ő lassabb volt. Egy épület mögött rejtőztem el, láttam, ahogy sorba állítják a zokogó gyerekeket, minden erőmmel próbáltam kitalálni valamit, hogy megmentsem, amikor megtörtént. A homlokát érte a lövés, azonnal összecsuklott.

– Nyilatkozta többször, hogy a katonai rendőrség ma is rettegésben tartja a szegénynegyedeket.

– A brazil kiadóm először ki akarta venni azt a részt a könyvemből, ahol meggyilkolják Camile-t, de én előre kikötöttem, hogy tartalmilag nem változtathatnak a kéziraton. Végül odaírták, hogy a kiadó véleményét nem mindenben tükrözi a könyv. Még a kiadónál is félnek tőlük. A katonai rendőrség máig állam az államban, a saját törvényei szerint működik.

– A barlangban töltött évek alatt mondta önnek az édesanyja, hogy ebből a gödörből, amibe beleszületett, nem lehet kimászni. Ez még az állandó készenlétnél is nehezebb, nem? Tudni azt, hogy sosem változik semmi az életében, hiszen nincs jövője.

– Tény, hogy a teljes kilátástalanság lassan felőrli a lelket. Minden egyes napba egy kicsit belehal az ember. A legnehezebb mégis az volt, ahogy nap mint nap szembesültem az emberek megvetésével. Pusztán azért, mert szegénynek születtem. Nem akartak megismerni, nem akarták tudni, mik az álmaim, mit szeretek és mit utálok. Gyerekként képtelen voltam ezt felfogni. Csak azért elítélhetnek, mert másnak születtem, mint ők? Pedig én magam körül csodálatos embereket láttam, gyerekükért küzdő édesanyákat, akik semmi mást nem akarnak, csak túlélni. Nem adatott meg nekik, hogy iskolába járjanak. De – bármilyen közhelyesnek hangozzék is – igenis szereztek a saját életükből olyan tudást, amely nem sajátítható el iskolában. Sajnos sokan hiszik, hogy a szegénység egyenlő a butasággal, de ez egyáltalán nincs így.

– Sokan elítélik ma is azért, mert gyerekkorában véletlenül megölt egy másik utcagyereket, miután összevesztek egy szemétdombon talált fél szendvicsen. Akkor már napok óta nem evett. Nem hiszem, hogy ezeket az élethelyzeteket és az ezekből származó reakciókat bárki az ön környezetében meg- vagy elítélhetné. De hogyan hozta át ezt a traumát a fejlett világba?

– Az jut eszembe erről, hogy nekem gyerekkoromban fogalmam sem volt, hogy milyen mélyen vagyok. Persze tudtam, hogy az én életem jóval küzdelmesebb, mint a bádogházakon túl, ahol nem kell ételért és túlélésért vívni napi harcokat. De Svédországban értettem meg igazán, hogy valójában mennyire nehéz életem volt. Akkor már jártam iskolába, és láttam azt is, hogy lehet szolidáris társadalomban, demokráciában élni. Láttam, hogy itt nincsenek utcagyerekek és hajléktalanok, hogy az állam gondoskodik a polgárairól, segít nekik minden körülmények között a felszínen maradni. Svédországban értettem meg azt is, hogy nekem Brazíliában még álmaim sem lehettek, hiszen esélyt sem kaptam rá, hogy megvalósítsam őket.

– Életének egyik keserédes története, hogy nem sokkal az után, hogy Svédországba érkezett, újdonsült barátnőjével fagyizni mentek, és amikor megláttak egy rendőrt, teljes erejéből futni kezdett, rángatva maga után a megszeppent svéd lányt. Ő persze nem értette, miért kell fagylalttal a kezében szaladnia, és még lassan is futott, amin őszintén megdöbbent. Ezek a zsigeri rettegések leküzdhetők? Könyvében írja, hogy máig összerándul, ha rendőrt lát.

– Édesanyám úgy tanított: nem tudhatjuk, ki a jó és ki a rossz rendőr, biztos, ami biztos, fussak, ha egyenruhást látok. És miközben felnőttként természetesen tudom, hogy Svédországban nem olyanok a rendőrök, mint némelyikük Brazíliában, a testem kitörölhetetlenül emlékezik. Pedig beszéltem már itthon rendőrökkel, előadást is tartottam nekik. De leginkább Brazíliában térnek vissza a reflexek, valahányszor ott vagyok és rendőrt látok, győzködnöm kell magam, hogy már nem vagyok helyi utcagyerek, nem kell elszaladnom.

– Azért is érdekes, hogy csak nehezen szabadult ezektől a félelmektől, mert a könyve alapján, az óriási kultúrsokk ellenére is hamar beilleszkedett nyolcévesen Svédországba, gyorsan lettek barátai is.

– De nem azért, mert bárkit is közel engedtem volna magamhoz, ahhoz túl sok veszteség ért korábban. Elveszítettem a barátaimat, akikkel együtt éltünk az utcán, majd amikor édesanyám árvaházba adott, mert már nem tudott minket tovább az utcán nevelni az akkor alig kétéves öcsémmel, a bíróság elvette tőle a szülői jogait. Elszakították tőlem, és sosem mondták meg neki, hogy hol vagyok. És amikor végre megnyíltam a svéd anyukámnak, elfogadtam, hogy szerethetek teljes szívből két anyát, akkor elveszítettem őt is. Meghalt rákban nyolc évvel az után, hogy örökbe fogadott. Ez újabb, alig feldolgozható fájdalom volt.

– Akkor miért kereste a helyiek barátságát? Így akarta megkönnyíteni a beilleszkedést?

– Az utcán megtanultam, hogy a túlélés záloga az alkalmazkodás. Márpedig Svédországban volt mihez alkalmazkodnom. Minden más volt, mint Brazíliában, a levegő, a fák, a madarak, a nyelv, az ételek íze és még hosszan sorolhatnám. Gyerek voltam, nem tudatosodott mindez bennem, de ösztönösen éreztem, hogy helyi barátokat kell szereznem a fennmaradáshoz. A brazil utcákon bandákhoz csapódtam, különben nem éltem volna túl. Hasonló késztetésből választottam Svédországban is ezt a stratégiát. Persze nyilvánvalóan más volt a tét, de ha nem szerzek barátokat, a közösség kivet magából, gúnyolódások célpontjává válok, és az jelentősen megnehezítette volna a beilleszkedésemet.

– Működtet egy alapítványt, amely szegény brazil gyerekeknek segít. Sokan szorulnának a támogatásukra. Van olyan cél, amit, ha elér, elégedett lesz az alapítvány munkájával?

– Brazília ma is korrupt ország, ezért minden alkalommal, amikor új projektet indítunk, én is utazom oda, hogy személyesen meggyőződjek róla: megfelelő helyre kerül a svéd adakozók pénze. Eleinte nagyon nehéz volt az ingázás. Egyik pillanatban a lakásomban vagyok, pakolok, a szekrényem tele egyedi tervezésű ruhákkal – én is ugyanúgy élek itt, ahogy mindenki más. Aztán nem sokkal később találkozom a nélkülöző gyerekekkel. Annyi szeretet van bennük, annyi nyitottság! Ha kapnának egy esélyt, hogy ők is bekerülhessenek az oktatási rendszerbe, később lehetne munkájuk, és fenntarthatnák a saját családjukat. Erre a mi viszonylatainkban nagyon kevés pénz is elég. Sokszor nehezen értem meg, miért nem tudunk mi, európaiak mindannyian csak egyetlen eurót szánni arra, hogy segítsünk a kilátástalanságban élő gyerekeknek. Alámerültünk a fogyasztói társadalomba, hajszoljuk az új javakat, és közben megfeledkezünk minden másról. Pedig egyetlen euró mindenkitől – nem nagy áldozat – nagyon sok gyereknek adhatna esélyt a normális életre.