Zolnay János: Az önkény hiányzó ellensúlya

2018. március 5. 07:17 - szerző: Zolnay János

A rendszerváltást követő években egy Pest megyei kisváros, Dabas önkormányzata úgy döntött, hogy az egyik, központtól távol fekvő településrész, Sári egyetlen, közpénzből épült iskoláját a helyiek akarata ellenére egyházi fenntartásba adja. Sári mélyen vallásos, többségében szlovák anyanyelvű lakói generációk óta arra szocializálódtak, hogy azt is eltűrjék, ha fát vágnak a hátukon. Csakhogy a kisgazda polgármester, a helyi kanonok, a neofita egyházi iskolaigazgatóvá vált egykori vallásüldöző MSZMP-káder ezúttal átléptek egy érzékeny határt: a sári családok gyerekeihez nyúltak, és elvették iskolájukat. A kétségbeesett és a végsőkig elkeseredett szülők, jóllehet szörnyű lelkiismereti konfliktusok árán, de kis híján megverték a papot. A kirúgott tanárok hónapokig a sári művelődési házban kialakított kalóziskolákban tanították a gyerekek többségét, akiknek szülei nem voltak hajlandók beletörődni iskolájuk önkényes egyháziasításába. A kalóziskolát a helyiek éjjel-nappal őrizték, és a város urainak értésére adták, hogy aki az épülethez közelít, azt megölik. Ez volt az az ellensúly, ami fékezte, majd megakadályozta a helyi önkény diadalát.

A fékek és ellensúlyok rendszere persze mindenekelőtt állambölcseleti és alkotmányjogi fogalom, amely intézményi és eljárási garanciákkal akarja elejét venni annak, hogy a végrehajtó hatalom aktuális birtokosa akárcsak egy pillanatig is azt hihesse, hogy hatalma korlátlan és időtlen, vagy hogy az aktuálisan kisebbségbe szorult polgároknak, illetve képviselőiknek ne lennének kőkemény jogaik. Az egykori Dabas-Sári-ügyben csak azért nem történt tragédia, mert az akkori köztársasági megbízott korrekt módon értelmezte a közoktatási törvényt és egy korábbi alkotmánybírósági határozatot. Csakhogy az eljárási garanciák mellett a koncepció olyan öntudatos polgárokat feltételez, akik nem csupán jogaikhoz ragaszkodnak, de képesek többes szám első személyben is fogalmazni.

Az általános választójogon alapuló tömegdemokráciák alapvető dilemmája, hogy a választópolgárok halmaza megfeleltethető-e a szuverén nép fogalmának. Ha a választók nehéz időkben, ciklusokon keresztül ragaszkodnak a jogállami normákhoz, majd aztán szabad akaratukból sutba dobják azokat, akkor az vajon a közösség morális döntése, vagy csak az egyes választópolgárok pillanatnyi érdekei, indulatai, vonzalmai összegződnek véletlenszerűen?

A torokszorító dabas-sári iskolaháború idején a kalóziskolát körbeálló kétségbeesett és mindenre elszánt szülők testesítették meg a „népet”, „minden politikai hatalom” forrását. Ugorjunk előre az időben: ha a rendszerváltást követő másfél évtizedben bármelyik kormány akárcsak a töredékét is megteszi annak, amit a mostani oktatási kormányzat törvénybe és gyakorlatba ültetett, a választók vasvillával kergették volna el. Ha bárkinek eszébe jutott volna felszámolni az 1985-ben fogant tanszabadságot, csökkenteni az 1996-ben fölemelt tankötelezettségi korhatárt, korlátozni az 1991-től szabaddá váló középiskolai továbbtanulást, kiirtani a szakiskolákból a közismereti tárgyak zömét, hadjáratot indítani a gimnáziumok ellen és durván csökkenteni a felsőoktatási keretszámokat, akkor biztosra vehető, hogy a választók többsége úgy reagált volna rá, mint a sári szülők iskolájuk elvételére.

Fotó: Merész Márton

Az alapkérdés azonban még nyitott: jól felfogott egyéni érdekek eredője önmagában nem teremt olyan republikánus politikai közösséget, amelynek tagjai úgy vélik, hogy a jogállam nagy értéke Magyarországnak, amit akkor is érdemes megvédeni, ha átmeneti reálbércsökkenés miatt a választóknak éppen rosszkedvük van. De az sem valószínű, hogy a demokratikus politikai intézményrendszer hosszú ideig tartó viszonylagos stabilitását kizárólag a választói érdekek szerencsés összegződése, az általános bizalomhiány és a politikai váltógazdálkodás garantálta volna éppen azokban az években, amikor másfél millió munkahely szűnt meg.

A köztársasági alkotmányt övező egyetértés minden bizonnyal gyengébb volt, mint ahogyan ezt a kortársak hitték, de nemcsak utcai zavargások nem törtek ki, hanem a választók másfél évtizeden keresztül konokul középre szavaztak és középen keresték pártjaikat, illetve a politikai válaszokat saját súlyos gondjaikra. A jogállami korszakban nem sikerült a többség által elfogadott emlékezetpolitikát kialakítani a magyar társadalom legsúlyosabb, 20. századi traumáival, katasztrófáival kapcsolatban, de azért a polgárok, ha felismerték, akkor elutasították a szélsőségeket. Az első Fidesz-kormány regnálása idején kiderült, hogy a közvélemény nem szisszen fel egyetlen alkotmányos intézmény veszélyeztetése miatt sem, ha egyébként elégedett azzal, ahogyan a végrehajtó hatalom az ügyeket viszi, de azért négy év múltán mégiscsak sikerült elküldeni Orbán Viktor első kormányát. Az ezredfordulót követően azonban már nem volt egyetlen szabadságjog, egyetlen szimbólum, egyetlen intézmény, amelyet a társadalom többsége egyöntetűen a magáénak érzett volna, nem volt egyetlen eljárásrend vagy szokásjog, aminek kapcsán az ellentétes politikai táborok megbíztak volna egymásban, és a politikai stabilitást a rivalizáló pártok már csak ésszerűtlen, eszelős ígéretspirál révén tudták időlegesen fenntartani.

Republikánus politikai közösség bizonyosan nem alakult ki a jogállami korszak másfél évtizednyi „békeidőszaka” során, de létezett minimális szintű össztársadalmi szolidaritási közösség. Ez a közösség esett szét 2006 ősze után olyan különálló szolidaritási csoportokra, amelyeknek tagjai egymással kapcsolatban képesek értelmezni az egyenlőségi és méltányossági fogalmakat, ám össztársadalmi szinten már nem. Az első Fidesz-kormány – miközben elosztási politikája a középrétegeknek kedvezett – még patikamérlegen mérte ki az egyes rétegeknek juttatott kedvezményeket, és nem nyúlt hozzá a társadalompolitikai konszenzus legfontosabb elemeihez. A 2010 után berendezkedő autoriter rezsim már arra a feltevésre építette társadalompolitikáját, hogy az egyes szolidaritási közösségek között nincs érdemi interakció. És politikai értelemben eleddig valóban meddőnek bizonyult bármilyen egyenlőtlenségi érvvel előhozakodni vagy rámutatni a szegénység súlyosbodó problémájára – éppen úgy, mint arra, hogy a kormány politikájának több a vesztese, mint a kedvezményezettje, az országot pedig végzetes leszakadás, nemzetközi elszigeteltség és társadalmi katasztrófa fenyegeti.

A jogállam bukását kísérő legdrámaiabb társadalompolitikai változás a közoktatás 2011-ben kezdődött átalakítása volt. Az iskolák államosítása révén a kormány helyreállította a szocialista korszak gyakorlatát, miszerint évről évre maga szabja meg, hogy az éppen általános iskolát végzettek közül hányan, milyen középfokú intézményben folytathatják tanulmányaikat, méghozzá azzal a deklarált szándékkal, hogy drasztikusan csökkentve a gimnáziumi továbbtanulást, a nyolcvanas évek arányait állítsa helyre. A tankötelezettségi korhatár csökkentése révén ismét növekedésnek indult a korai iskolaelhagyók eleve is magas, de azért lassan csökkenő aránya. A rendszerváltást követő két évtized egyik legfontosabb felzárkózási trendje fordult visszájára, ám az időről időre fellobbanó pedagógus- és diáktiltakozó mozgalmak csak partikuláris – bár nagyon fontos – érdeksérelmek alapján tudnak jelentős tömegeket utcára vinni. Az okos és tehetséges pedagógus és diák szónokok megpróbálják összefüggéseiben adresszálni ezt a tragikus folyamatot, de üzenetük szétesik, mivel a dühös tiltakozók csak azt hallják meg, ami saját érdekeikre rezonál.

Az önkénynek nincs társadalmi ellensúlya, mert ma már nincs sem republikánus politikai közösség, sem szolidaritási közösség, amely értelmezési keretet adna ahhoz, hogy a társadalom világos különbséget tegyen jogállam és önkényuralom között, és értékén kezelje a végrehajtó hatalom teljesítményét. Félő, hogy csak súlyos társadalmi megrázkódtatás árán van innen visszaút.