Zolnay János: A DK migránsai
A DK megtalálta a maga „migránsait”, akik ellen népszerűség-növelés reményében finoman, de félreérthetetlenül indulatokat kelthet: a kettős állampolgárságú és a magyarországi országgyűlési választásokon részleges szavazati joggal bíró erdélyieket. Az áttelepülés nélküli tömeges kettős állampolgárság többek között éppen a szavazati jog miatt kétségtelenül ellentmondásos és visszás politikai követelés volt, de ez a kérdés, legalábbis az erdélyi magyarok esetében, eldőlt. Indokolt lenne kampányt vagy petíciót kezdeményezni azért, hogy a Nyugaton élők hasonló módon szavazhassanak, mint az erdélyiek, de a petíció nem erről szól, hanem az ellenkezőjéről, az erdélyi magyarok szavazati jogának elvételéről, mondván, ne szavazhasson az, aki nem Magyarországon adózik és akire nem vonatoznak a magyar törvények. Csakhogy ebben az esetben minden, nem Magyarországon élő magyar állampolgár választójogát meg kellene vonni, ami nem egyeztethető össze az európai normákkal. A DK petíciója csak azokat kívánja eltiltani a választásoktól, akik „soha nem éltek itt”, ellenben azok, akik „már nem élnek itt és soha nem is fognak itt élni”, mert külföldre települtek és eszük ágában sincs hazaköltözni, tehát ők sem itt adóznak és rájuk sem vonatkoznak a magyarországi törvények, ők továbbra is szavazhatnának. A „soha nem éltek itt” szlogennel megbélyegzett állampolgárok jogfosztásának jogalapja mindenesetre erősen kétséges.
Ha jogállami körülmények között lehetőség nyílna konszenzuális alkotmányozásra, akkor ezt a problémát is körültekintően meg lehetne vitatni, törekedve az optimális megoldásra, de közjogi környezetéből kiragadva a DK kampánya olyan politikai marketingfogás, amelynek a bűnbakképzésen kívül semmiféle gyakorlati értelme vagy haszna nincs. Persze ne becsüljük le a ressentiment vonzerejét: a politikai közösségépítés fontos eleme, hogy tagjai meg tudják nevezni közös ellenségüket, és politikailag közömbös szomszédiaknak is el tudjanak mesélni olyan narratívát, amelyben egyértelmű, hogy kik a gonoszok. Súlyosan téved azonban mindenki, aki azt hiszi, hogy ez lenne a politika lényege. A DK-kampány éppen azért fals, mert a kormányváltó ambíciókkal rendelkező párt érdemi, meghallható politikai mondanivaló helyett szít ellenérzéseket.
A magukat demokratikus ellenzéknek nevező pártok éppen olyan virtuális világot építenek, mint a kormánypropaganda. Vagy semmi mondanivalójuk nincs a magyar társadalomról, a jogállamiságról és arról, miként lehetne megállítani az ország regionális leszakadását, vagy ha mégis, okosabbnak tartják elhallgatni. Nyilván úgy érzik, a választók nemcsak „megrendelést” nem adtak nekik arra, hogy a magyar társadalom valóságos problémáiról beszéljenek, de maradék támogatóik is elpártolnának, ha ezt tennék.
A magyarországi politikai közbeszéd az ezredforduló óta kezdett távolodni a valóságtól, és 2006 őszét követően kizárólagossá vált a közjó diszkurzív felfogása, tehát az a koncepció, miszerint a politikai küzdelem elsősorban értelmezési harc, hiszen minden politikus úgy hiheti, hogy a közjót szolgálja, és annak mibenlétéről egyetértésre jutott saját választóközönségével. Ha megméretődnek is az ígéretek és a kormányzati teljesítmény, az is csak normatív természetű, hiszen eltérő politikai nézetrendszerek eltérő mérce szerint értékelik.
A köztársaság és a jogállam bukása után az ellenzéki pártok úgy vélték, illúzió volt azt feltételezni, hogy a közös és mindenki számára elérhető tudás alapján szót lehet érteni a választókkal, és el lehet beszélgetni velük az adórendszerről, az államháztartásról, a szegénységről, a közoktatásról vagy éppen a külpolitikáról. A köztársaság bukásából azt a következtetést vonták le, hogy a racionális politikai közbeszéd végérvényesen összeomlott, és csak abban az esetben lehetnek képesek ismét kormányváltó erővé válni, ha maguk is a politikai marketingstratégia nyelvét beszélik, tehát nem létező árut kívánnak becsomagolni és piacra dobni abból a mélységesen romlott feltevésből kiindulva, hogy a választókat úgysem érdeklik a polisz ügyei, és jórészük meg sem értené a közpolitikai feladványokat.
De az is lehet, hogy az összefüggés fordított, és az ellenzéki pártok éppen azért nem képesek alternatívát nyújtani, mert maguk is sutba dobták azt a koncepciót, miszerint a politikának mégiscsak az a feladata, hogy megnevezze a lényeges társadalmi problémákat, és azokra érdemi és megvalósítható politikai válaszokat adjon. A rendszerváltást követő évtizedben a magyarországi választópolgár sokkal inkább hasonlított a haszonmaximálásra törekvő racionális választó ideáltípusára, mint a stabil, régi demokráciákban voksoló társai. A választók emellett érzékenyek voltak a politika kimeneti mutatóira: nem volt számukra közömbös sem a gazdaság, sem a humántárcák teljesítménye, mint ahogyan éberen figyelték azt, hogy miként alakul az ország regionális pozíciója és mérvadóak tekintett nyugati megítélése. Nem egyszerűen a racionális választói magatartás adta át a helyét a szimbolikus és érzelmi politikának az elmúlt évtized második felében. Drasztikus kirekesztő fordulat történt, amely maga alá temette a korábbi korszak jóléti, társadalompolitikai konszenzusát, s amely inaktív státusok százezreinek megteremtése és finanszírozása, illetve expanzív közoktatás révén kívánta kezelni a foglalkoztatási válságot. A választók arra a pártra szavaztak 2010-ben, amely garantálta a fordulat végrehajtását. Négy év múlva pedig nagy többséggel azt a családpolitikát, illetve szociálpolitikát hagyták jóvá, amely horribilis összegeket csoportosított át a középrétegeknek, megkurtította a segélyeket és gigantikus közfoglalkoztatási programot indított. Annak az oktatáspolitikának a folytatására szavaztak, amely csökkentette a tankötelezettség felső korhatárát, ismételten bevezette a kormányzati középfokú keretszám-gazdálkodást, hadjáratot indított a gimnáziumok ellen, deklarálta, hogy célja a legszegényebbek kiszorítása a középiskolából, nyíltan támogatja az etnikai szegregáció bizonyos formáit, felszámolta a tanszabadságot, folyamatosan csökkenti az amúgy is alacsony felsőoktatási keretszámokat. Azt a társadalompolitikát nyugtázták, amely kasztszerűvé szeretné merevíteni a társadalmi törésvonalakat, és feudális függőségi rendszereknek szolgáltatta ki a legszegényebbeket.
A választók többsége persze tudatában van annak, hogy az ország regionális pozícióvesztése folyamatos, a beruházási ráta az egyik legalacsonyabb az EU-ban, a szegénység a rendszerváltás óta nem látott mértékűre növekedett, a közoktatás teljesítménye nemzetközi mérések szerint folyamatosan romlik és a kormány teljesítménye általánosságban katasztrofális. Ugyanakkor a kormánypárt szavazói megfizethető árnak tartják mindezt azért a társadalompolitikáért, amely védőövezetet, cordon sanitaire-t húz a szegények köré.
És a szavazók többsége? A magukat demokratikus ellenzéknek nevező pártok éppen azért képtelenek kitörni az elszigeteltségből és kormányváltó alternatívát kínálni, mert meg sem kísérelték a visszatérést a közös tudáson alapuló, a választót partnernek tekintő, tényszerű politikai közbeszédhez, és meg sem próbálták megszólítani a szabad politikai vegyértékkel rendelkező szavazókat, elvi alapú racionális választ adva a rezsim társadalompolitikájára. Kétségtelen, hogy a Demokratikus Koalíció talán az egyedüli ellenzéki párt, amely nem tartja szükségesnek, hogy naponta megtagadja a jogállami korszakot, amely nem szitokszóként használja a liberalizmus kifejezést, és amely nem akar eszelős ígérethalmazzal voksokat vásárolni. De a lényegi kérdésekről ez a párt sem beszél a nagyobb közönség előtt. Ehelyett a kormányhoz hasonlóan maga is indulatokat szít.
Az ellenzék évek óta egymillió pótlólagos szavazót keres. Lehet, hogy karnyújtásnyira vannak, csak meg kéne szólítani őket.
