Zolnay János: A bojkott paradoxona

2018. február 13. 08:12 - szerző: Zolnay János

Ha adottak volnának a választási bojkott feltételei, nem is lenne rá szükség.

Ahhoz, hogy az ellenzéki pártok bojkottot hirdessenek és híveiket távolmaradásra szólítsák fel, mindenekelőtt tisztázniuk kellene viszonyukat a jogállami korszak örökségéhez. A bojkottfelhívás azzal a jelentéssel bírna, hogy a hatályos Alaptörvény lehetővé teszi a hatalom kizárólagos megszerzését és birtoklását, illetve a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontását, tehát törvénytelen. Még akkor is, ha elfogadásához formálisan megvolt a kétharmados többség.

A szocialisták és az LMP 2011 tavaszán bojkottálták a köztársaság alkotmányát felváltó posztjogállami Alaptörvény parlamenti vitáját, ám elfogadását követően visszamentek a parlamentbe, és folytatták a részvételt az üzemszerű jogalkotásban. A demokratikus ellenzék számára a köztársaság alkotmányát kivégző új Alaptörvény hatályba lépése, 2012 januárja lett volna az utolsó alkalom annak deklarálására, hogy Magyarország már nem jogállam, és az új autoriter rezsim Alaptörvénye nem tartalmazza a demokratikus alkotmányossági alapelvek minimumát, mindenekelőtt a hatalom kizárólagos megszerzésének és birtoklásának tilalmát. Az ellenzéki pártok azonban részt vettek a soron következő választásokon, képviselőik a parlamentben és az önkormányzatokban letették az esküt az Alaptörvényre.

Taktikai jellegűnek tarthatnánk mindezt,

ha a pártok többsége nem a jogállami korszak megtagadása révén akarná bővíteni híveinek táborát, és ha a politikai vagy politizáló szereplők csaknem mindegyike nem a liberális hagyománnyal szemben határozná meg önnön pozícióját.

A liberális hagyománynak sokféle árnyalatuk van, de „illiberális” – helyesen antiliberális – demokrácia bizonyosan nem létezik. Aki nem tesz határozott különbséget a 2010 előtti jogállami és a mára kialakult autoriter rendszer között, az homokra építkezik.

A hiteles különbségtétel megkövetelné az egyértelmű választ arra a kérdésre, vajon kormányváltás vagy rezsimváltás az ellenzék célja, és győzelem esetén mit tennének a NER Alaptörvényével és intézményeivel. Az ellenzéki pártok többnyire utalnak a rezsim autoriter jellegére, és kívánatosnak tartják az Alaptörvény jelentős módosítását, ám a csekély támogatottságú Együtt kivételével – a kötelező deklarációkon túl – egyikük sem fogalmazta meg komolyan vehetően a jogállamiság helyreállításának szándékát. Úgy hiszik, osztatlan ellenszenv övezi a jogállami korszakot. Ez azonban téves és igénytelen helyzetértékelés, ami az önreflexió hiányát hivatott leplezni. Ameddig az ellenzék nem elemzi a bukás okait, nem lehet képes a választók mozgósítására sem.

A legfontosabb dilemmákkal kellene szembenézni, mindenekelőtt azzal, hogy a köztársasági időszakban a reformretorika azért vált taszítóvá, mert az ezredforduló után már egyre kevésbé lehetett meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy a nagy rendszerek átalakítása nemcsak hatékonyabb, de egyben igazságosabb elosztást és hozzáférést eredményez. Nem sikerült kiszabadítani az országot az alacsony foglalkoztatás és a magas inaktivitás csapdájából, érdemben javítani az alacsony szinten stabilizálódott foglalkoztatást és enyhíteni a képzetlenek kirívó munkaerőpiaci kirekesztését. A közoktatás számottevő részsikereket elérő esélykiegyenlítő átalakításának folytatásától a második Gyurcsány-kormány visszahőkölt. Ehelyett meghonosította az értelmetlen és horribilis összegekbe kerülő tömeges közfoglalkoztatási rendszert, és maga is szegényhibáztató nyelven kezdett beszélni. Nem utolsósorban

a fideszes maffiaállam ellenzéki bírálata is csak abban az esetben lenne hiteles, ha az egykori kormányzó párt és utódaik szembenéznének azzal, hogy a maffiajellegű politikai-gazdasági hálózatok és az államot foglyul ejtő korrupció a szocialista–szabad demokrata kormányzás idején alakult ki.

A sikeres szavazópolgári bojkottnak az lenne a feltétele, hogy a választók relatív többsége felismerje az összefüggést a jogállami normák és saját egyéni boldogulásának esélye között. Nem várható el, hogy a polgárok kizárólag elvont erkölcsi maximák alapján hozzanak politikai döntéseket. A jogállami időszakban a magyar választók – az átmenet szörnyű társadalmi megrázkódtatása ellenére – négy cikluson keresztül mégsem kívánták felrúgni az alkotmányos kereteket, többnyire érdekeik mentén értelmezték a kormányok teljesítményét. A többség azonban végül úgy érezte, a köztársaság sem stabilitást, sem szociális biztonságot nem ígér neki belátható időn belül.

Csakhogy erre a 2010 után berendezkedő autoriter rezsim sem képes. Adó- és elosztási politikája igazságtalan, a jövedelmi különbségek a rendszerváltás óta nem látott szintre emelkedtek. Az ország kezdi elveszíteni azt a fontos pozícióelőnyét, hogy az alacsony foglalkoztatás ellenére a relatív szegénység sokáig csak közepes szintű volt európai összevetésben. Az előző ciklusban a legfelső jövedelmi tized reáljövedelme emelkedett, az összes többi jövedelmi csoporté pedig csökkent. A foglalkoztatási ráta alig haladja meg a válság előtti szintet. A gimnáziumok elleni hajsza és a felsőoktatási keretszámok szűkítése súlyosan érinti az alsó középrétegeket. Az ország regionális leszakadásának folyamata 2010 óta csak súlyosbodott. A választók többsége helyesen látja, hogy „rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon”, de azt nem észlelik, hogy az ország egyenesen politikai és társadalmi katasztrófa felé rohan.

A bojkottfelhívás csak akkor vezetne sikerre, ha az ellenzék visszaszerezné az érdekelvű politikai érvelés hatékonyságát, és meggyőzné a választókat arról, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere, a jogbiztonság, a független ügyészség, a bírói függetlenség, a szuverén alkotmánybíráskodás, a tisztességes közszolgálati média, a szabad nyilvánosság nem fényűző luxus, hanem az előfeltétele bármiféle esélynek, biztonságnak, fejlődésnek.

Ha viszont ez így lenne, akkor az ellenzéki pártok bojkott helyett akár győzelemmel kecsegtető választási kampányt is indíthatnának, szavazásra biztatva mindenkit.