Vásárhelyi Mária: Hulljon a férgese

2017. november 10. 10:35 - szerző: Vásárhelyi Mária

Valamikor, jó néhány éve, egy afrikai törzsről láttam dokumentumfilmet a televízióban. A törzsnél mind a mai napig az a szokás, hogy az év adott napján az összes idős embert felkergetik egy magas fa tetejére, a fiatalabbak odaállnak a fa alá, és teljes erőből elkezdik rázni a fa törzsét. Az öregek kétségbeesetten keresik a biztonságosnak tűnő helyeket, és kapaszkodnak az ágakba. Aki már túlságosan gyenge vagy élhetetlen, az lezuhan és meghal, akinek sikerül elég erősen kapaszkodnia, az kap egy év haladékot.

Rendre ezek a képsorok jutnak eszembe, amikor az öndefiníciója szerint „Isten kegyelméből uralkodó keresztény-nemzeti” kormány idősek, betegek, gyengék, szegények, elesettek iránti kivételesen kíméletlen politikájával találom szembe magam.

Néhány hónappal ezelőtt azzal szembesülhettünk, hogy „költséghatékonysági okok” miatt a 75 év feletti rákbetegek esetében az orvos nem írhatja fel a betegség elleni legkorszerűbb, leghatékonyabb gyógyszeres terápiákat, mert az „ár-érték arány” nem megfelelő, most pedig azért tört ki a botrány, mert kiderült, hogy a végstádiumban lévő rákbetegek számára komplex ellátást és a méltó halál feltételeit biztosító Hospice Ház került végveszélybe, mivel a magyar állam többszöri kérés ellenére sem volt hajlandó az intézmény rendelkezésére bocsátani a működéshez szükséges minimális forrásokat. És az alapvető attitűdön, a hatalom empátiájának és részvétének totális hiányán mit sem változtat, hogy most, amikor a tűrhetetlen helyzet nyilvánosságra került, az „emberminiszter” utasította munkatársait a szükséges összeg átutalására. Amihez természetesen a megszokott érzéketlenséggel és cinizmussal nem felejtette el hozzátenni, hogy „felhívja az intézet dolgozóinak figyelmét a felelős gazdálkodásra”. Vajon mire gondol ilyenkor a miniszter úr? Hogy a fillérekért emberfeletti munkát végző munkatársak ne A. Vajna milliárdokat hozó kaszinóiban játsszák el pénzt?

Fotó: 168 Óra/archív

És vajon milyen bölcs tanáccsal bocsátotta útjára ugyanez a miniszter a szerinte legkiválóbb roma vezető Farkas Flórián szervezete számára átutalt, korábban nyilvánvalóan ellopott 1,6 milliárd forintot? Hogy csak egyetlen példát említsünk a leginkább elesettek állami jóváhagyással történő gátlástalan kifosztásának esetei közül. Persze értjük mi ezt, nem játsszuk el az álnaivat. A 75 év feletti rákos betegbe vagy a Hospice Házban haldoklóba fektetett minden fillért kidobott pénznek tartja a kormány, hiszen egyikükre sem tekinthet potenciális szavazóként, szemben a nyomorúságos és kiszolgáltatott helyzetben élő romák egy részével, akik – hála az elmúlt 27 év tragikus romapolitikájának – úgy érzik, számukra a választásnak nincs tétje, szemben azzal, hogy esetleg egyszer jóllakhat a család.

Nem kell azonban ahhoz sem idősnek, sem betegnek lenni, hogy az állam megvonja az emberhez méltó élet elemi feltételeinek biztosításához szükséges támogatásokat arra érdemtelennek ítélt polgáraitól. Elég, ha az érintett a társadalom pereméről is leszakadó szegény, gyenge vagy elesett.

2010 óta nálunk a szociális támogatások rendszere tudatosan úgy van felépítve, hogy a jövedelmek újraelosztásával ne a rászorulókat, hanem azokat segítsék, akik – ha nem is olyan sikeresen, mint a miniszterelnök leánya, de – megállnak a saját lábukon.

Az alanyi jogon járó támogatásokat, amelyek valóban a legszegényebb sorú, legtöbbet nélkülöző családokat segítenék abban, hogy emberhez méltóbb körülmények között éljenek, tudatosan értékteleníti el a kormány. Az elsősorban a mélyszegénységben élők számára segítséget jelentő családi pótlék, az anyasági segély, a gyermekgondozási segély és a gyermeknevelési támogatás összege az elmúlt hét évben egyetlen fillérrel sem emelkedett, évről évre kevesebbet ér. Ráadásul még e nyomorúságos támogatások egy részét is megvonják azoktól, akik érdemtelennek bizonyulnak az állam kegyeire. Azoktól a családoktól ugyanis, amelyek gyermekei nem járnak rendszeresen óvodába, iskolába, elveszik az állami kegyként osztogatott minimális támogatást is. Az iskolakerülésnek persze gyakran éppen az az oka, hogy tanulás helyett napszámban dolgoznak a gyerekek, vagy nincsen az iskolába járásra alkalmas cipőjük, ruhájuk.

A „családbarát kormány” csak a középosztálybeli és a náluk is jobb módú családokat tekinti barátjának, ők a haszonélvezői a támogatási politikának. Ők tudják igénybe venni az évről évre bővülő adókedvezményt és a százmilliárdokra rúgó otthonteremtési támogatást. Hozzávetőleg egymillió ilyen privilegizált helyzetben lévő család él az országban.

Nincsenek sokkal kevesebben – csaknem 800 ezren – azok a rászoruló, szegény családok sem, amelyeket nem barátoknak, hanem ellenségeknek tekint ez a kormány. A kis bicebócák, a Nyilas Misik, Édes Annák és Nemecsek Ernők ma éppen olyan esélytelenül indulnak az életnek, mint amikor Móra, Móricz, Kosztolányi, Molnár Ferenc megírta sorsukat.

Ahogyan felesleges nyűgként tekint a kormány a mentálisan, pszichésen vagy fizikailag sérült emberekre is.

Ha néha-néha kirobban egy botrány a sérült emberek gondozására kialakított intézmények zárt kapui mögül feltáruló embertelen körülményekról és bánásmódról, akkor szembesülhetünk azzal, hogy milyen sorsuk van azoknak, akik a leginkább rászorulnának a társadalom segítségére.

Egy kormány szociálpolitikai törekvéseinek vannak a rendelkezésére álló pénzösszeg újraelosztásában megtestesülő konkrét céljai és vannak rejtett társadalmi üzenetei. Az a koncepció, amelynek alapján az Orbán-kormány újraosztja a jövedelmeket és tudatosan mélyíti a szakadékot a legszegényebbek és a leggazdagabbak között, azt jelzi, hogy a mélyszegénységben élőket, az időseket, a gyámolításra szorulókat afféle koloncnak tekintik, amelytől minél rövidebb időn belül meg kell szabadítani a társadalmat. Ez az elképzelés azonban nemcsak ostoba, hanem mélységesen embertelen és gonosz is. Nemcsak a felvilágosodás és a humanizmus szellemével, hanem Jézus tanításaival és a kereszténység alapértékeivel is tökéletesen szemben áll.