Vásárhelyi Mária: Éberség, elvtársak!

2018. június 7. 07:45 - szerző: Vásárhelyi Mária

A bolsevizmus történetéből jól tudjuk, hogy amikor a párt a külső ellenségek iránti gyűlöletet már olyannyira csúcsra járatta, hogy az tovább nem fokozható, akkor kezdődik meg a belső ellenséggel való leszámolás. Most, amikor már az irracionalitás szélső határáig jutott és könnyen kontraproduktívvá válhat a gyűlölködés a külföldi és a párton kívüli honi ellenséggel szemben, akkor jön el az ideje annak, hogy szétnézzenek a saját házuk táján is.

Április 8. óta a kormány propagandagépezete nemcsak a kormánnyal szemben kritikus, hanem

a saját soraiban megbúvó ellenséget is szorgalmasan listázza. A célkeresztbe azok a nyugatos gondolkodású, művelt és minőségérzékkel rendelkező, az autonómiájuk maradékát őrizni próbáló intézményvezetők kerültek, akik még mindig nem vették tudomásul, hogy feladatuk nem a kultúra, hanem a legszorosabban értelmezett pártérdek szolgálata.

Akik, miközben számos, esetenként nyilván saját minőségérzékükkel is nehezen összeegyeztethető gesztust tesznek, hogy megfeleljenek a kormánypártok kultúrával kapcsolatos elvárásainak, mégis azt gondolják, hogy a közérdek szolgálatába az is beletartozik, hogy a tehetségnek, a minőségnek és sokszínűségnek is szorítsanak helyet az általuk vezetett intézményben. Akik bárhogyan próbálják, mégsem tudják meggyőzni magukat, hogy kulturális missziójuk kizárólag a párt érdekeinek szolgálatára, a sértett középszer sebeinek gyógyítására korlátozódik.

A kulturális verőlegények-leányok és a sikertelenségük okán frusztrált művészek támadásainak középpontjába a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője, a Balassi Intézet és legutóbb a Magyar Állami Operaház főigazgatója került. Az elmúlt hetekben csak úgy záporoztak rájuk az ütések.

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala

A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának az a bűne, hogy az intézményben olyan művészek számára is fórumot biztosít, akik az elmúlt években kritikusan nyilatkoztak a kormány tevékenységéről, vagy egyszerűen csak nem csatlakoztak azokhoz, akiket lojalitásukért cserébe a kormány a tenyeréből etet. Ahogyan az egyik propagandista összefoglalta, „az alapvető kifogás az, hogy a különböző, magyar kultúrát propagáló rendezvényekre olyan balliberális oldalhoz tartozó személyeket kértek fel előadóknak, akik évtizede mocskolják a jobbközép Orbán-kormányt és a miniszterelnököt is”.

Hasonló okok miatt került a Balassi Intézet vezetője is a támadások kereszttüzébe. Az intézménynek azt róják fel a kulturális komisszárok, hogy a magyarságteljesítmény mellett minőségi és eladhatósági szempontokat is figyelembe vesznek, amikor eldöntik, kik azok a művészek, akiknek munkásságát külföldön népszerűsíteni próbálják, és kiket hívnak meg a hazai kulturális rendezvényekre.

Persze sem a Petőfi Irodalmi Múzeumnál, sem a Balassi Intézetnél nincs arról szó, hogy az intézményvezetők nem akarnak a politikai elvárásoknak is megfelelni, és nem tesznek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy helyzetbe hozzák a kormánypárt iránti lojalitásukat deklaráló alkotókat, akik azonban a számos gesztus, érdemtelenül szerzett privilégium és busás állami támogatás ellenére is meg vannak győződve arról, hogy vágyott sikereik útját kizárólag a balliberális kánon diktatúrája torlaszolja el.

Persze ezek a csatározások már az első Orbán-kormány idején elkezdődtek, elég, ha az 1999-es frankfurti könyvvásárt felidézzük, ahol Magyarország volt a díszvendég, és amelynek nyitányaként Csurka István kurzív betűvel szedte listába azoknak a liberális, értsd zsidó, avagy a zsidók uszályába került magyar íróknak a nevét, akiknek a műveit németre fordították a könyvvásárra, ezzel szemléltetve az igaz magyar írókat elnyomó liberális hegemóniát az irodalomban. A német vendéglátók döbbenten álltak a jelenség előtt, és így sikerült is elérni, hogy a könyvvásáron sokkal több szó esett a kiábrándító hazai politikai közállapotokról, mint a magyar irodalomról.

Az operaház főigazgatója pedig azért került célkeresztbe, mert az Erkel Színházban bemutatták a Billy Elliot című világsikerű musicalt. Bár a darabot már tavaly óta játssza a színház, a túlteljesítési láztól fűtött propagandista nem véletlenül éppen most látta elérkezettnek az időt, hogy ráhúzza a vizes lepedőt. Ahogyan írja is, „most, amikor amúgy is csökken/elöregszik a népesség, hazánkat pedig idegen invázió fenyegeti (…) érthetetlen, ami közpénzen egy neves közintézményben, az Operaházban előfordulhatott. Az elmúlt két évadban több olyan opera-előadást is volt szerencsénk látni, amely nyíltan homoszexuális utalásokkal és erre utaló jelenetekkel volt teli.” „Hogyan történhet meg az, hogy egy ilyen jelentős állami intézmény, mint az Operaház, tökéletesen szembemegy az állam céljaival, és a legérzékenyebb korban lévő, tíz év körüli fiatalok számára készült előadást ilyen penetráns, féktelen melegpropagandára használja fel?” – tesz rá még egy lapáttal a felhevült agitpropos, és erre már Andrej Zsdanov is elismerően csettintene. Az ugyanis, hogy valakinek a nyomorból és megalázottságból kitörni akaró, a hagyományos családi értékrend ellen lázadó, focizás helyett balett-táncosi karrierről álmodó, tehetséges és elszánt bányászfiú történetéről a homoszexualitás propagálásának szándéka jusson eszébe, valóban páratlan, már-már perverz gondolattársítás. Mint ahogy, gondolom,

a színháztörténetben egyedülálló műsorpolitikai elvárás az is, hogy a bemutatott operákat „a népesedési helyzetre tekintettel” a főszereplők szexuális orientációja mentén rostálják.

A startpisztoly tehát eldörrent, most már a párt saját soraiban is keresni kell az ellenséget. Nincsenek szent tehenek, éberen kell őrködni az ideológiai egység megőrzése, a liberális elhajlók leleplezése érdekében. A saját nevét meghazudtoló, sem nem fiatal, sem nem polgári, sem nem demokrata kormánypárt most jutott el az osztályharc felső fokára, hiszen ahogyan Pelikán elvtársnak mondják A tanú című filmben, „akár sült malacot eszik az ember, akár sült krumplit, az osztályharc fokozódik”.