Vásárhelyi Mária: Április 8. és ami utána jön

2018. április 5. 07:25 - szerző: Vásárhelyi Mária

Akárhogyan végződnek április 8-án a választások, az eredmény mindenképpen sorsfordító lesz Magyarország jelenkori történelmében. Ha a Fidesz nyer, aminek ma nagy a realitása, akkor minden erőfeszítését a még megmaradt demokratikus intézmények felszámolására fogja fordítani, először a civil szervezetek, a bíróságok és a még megmaradt független média kerülnek sorra.

Egy újabb, immár egymás után a harmadik választási győzelem esetén ugyanis a Fidesznek és Orbán Viktornak, ha akarnák, sem lenne más választásuk, mint hogy továbbmenjenek a 2010-ben, pontosabban 1998-ban megkezdett úton.

Nemcsak azért, mert a mára kialakított vezérelvű autokrácia olyan zsákutca, amelyben nem lehet visszafordulni, és nem is csak azért, mert Orbán Viktor alkatilag képtelen mindenféle konszolidációra, és egész politikai krédója az ellenségkeresésre és a harcra épül, hanem azért is, mert a külső és belső körülmények is egészen bizonyosan „a még keményebb kézzel” politikáját fogják diktálni.

Debreczeni József Arcmás című, Orbán Viktor politikai arcképét felrajzoló könyvében meséli el, hogy amikor 2002-ben, a választási vereség után beszélgetett Orbánnal, arra a kérdésére, hogy „nem volt-e túlzottan kemény és konfrontatív a kormányzat politikája”, a bukott kormányfő szó szerint ezt felelte: „Ennek pont az ellenkezőjét gondolom. Ha újrakezdhetném a négy évet (…) akkor sokkal keményebben irányítanám a kormányzat munkáját.” Én ezt kulcsmondatnak gondolom, mélyen bevésődött az emlékezetembe. 2002-ben ugyanis nem én voltam az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy a Fidesz bukását az akkoriban még jelentős közfelháborodást keltő korrupciós ügyek mellett egyre erőszakosabb hatalomgyakorlásuk, arroganciájuk, gátlástalanságuk, önhittségük okozta. A magam tétova, liberális módján azt tartottam volna kézenfekvőnek, hogy a bukás önkorrekcióra készteti Orbánt, s kompromisszumkészebb, sokkal inkább az együttműködésre építő politizálás felé orientálja a Fideszt. És azt is gondoltam, hogy ha így lesz, akkor a bukás ellenére hosszabb távon akár volna is esély Orbán álmának megvalósulására. A mérsékelt, jobboldali politika akár húsz évig is a hatalomban tarthatja őket.

Fotó: Merész Márton

Orbán azonban a kompromisszumkeresés helyett úgy gondolta, hogy sokkal keményebben kellett volna fogni a gyeplőt, sokkal erőszakosabban, konfrontatívabban kellett volna az országot térdre kényszeríteni. Ezt bizonyította a 2002-es, két választási forduló közötti, minden demokratikus normát átlépő, ámokfutó kampánya, a 2002 és 2010 közötti destruktív, gátlástalan ellenzéki politizálása és persze a 2010 óta tartó kormányzása. Pedig már 1998 és 2002 között is elmentek a falig, mindent megtettek, amit kétharmados többség híján meg tudtak tenni.

Orbán Viktor ugyanis nem a „magyar nép” miniszterelnöke akar lenni, hanem annak a hívő tagozatnak, amely nem racionális megfontolások, hanem kizárólag érzelmek, indulatok alapján csatlakozik egy politikai táborhoz. Felmérte, hogy nagyjából két, két és fél millió olyan szavazóra van szüksége, aki nem tények, tapasztalatok, hanem a vakhit által vezérelve szavaz, és ettől kezdve minden politikai döntését rendíthetetlenül e stabil szavazótábor felépítésére és megszilárdítására koncentrálta. Ennek eszköze lett a Harmadik Birodalom nyelvezetéhez kísértetiesen hasonló „NER-beszél”, ennek megfelelően írták át közös történelmünket és tematizálták a közbeszéd napirendjét, amelynek fókuszába az ellenségkeresés, a félelem és a gyűlölet állandó szítása került. Mert Orbánék azt is pontosan tudják, hogy egy ilyen, érzelmek és indulatok által vezérelt szavazótábort a félelem és a gyűlölet kovácsol egybe és tart össze. Saját hatalmuk megőrzése érdekében tették Magyarországot a gyűlölet országává.

Azok, akik akár egyetlen pillanatig is abban bíztak, hogy a hódmezővásárhelyi csúfos választási kudarc után megváltozik a Fidesz politikája, és a választásig hátralévő hetekben „cukiságkampányra” váltanak, még mindig nem értik Orbán politikájának lényegét. A miniszterelnök nemcsak személyiségéből következően képtelen a kompromisszumra, hanem azt is pontosan tudja, hogy a felszított

gyűlölet olyan, mint a drog, folyamatosan növelni kell az adagot ahhoz, hogy hasson. Erre számíthatunk mindannyian a Fidesz választási győzelme esetén.

És ha a nap nap után kirobbanó, szédületes összegekről szóló korrupciós botrányok után, vélhetően az utolsó, legalább részben szabad választások eredményeként mégis a Fidesz marad hatalomban, akkor ezért a legsúlyosabb felelősség a demokratikus ellenzéki pártokat fogja terhelni. Hiszen együttműködés- és kompromisszumképtelenségük, önzésük, kicsinyességük és szűklátókörűségük a szükséges mozgósítás helyett azoknak is elveszi a kedvét a részvételtől, akik egyébként elmentek volna szavazni. A demokráciába visszavágyódó ellenzéki szavazó, akinek bőrét a vásárra viszik, lassan saját oldalával kapcsolatban sem érez mást, mint egyre növekvő megvetést és haragot.

A helyzet kísértetiesen emlékeztet a harmincas évek Németországára. Ahogyan Sebastian Haffner, a kor krónikása írta, „a másik oldal árulásából és az emiatt érzett tehetetlenségből, gyengeségből és undorból született a Harmadik Birodalom, a nácikkal szemben állók dühe és megvetése a saját vezetőik iránt nagyobb volt, mint a tulajdonképpeni ellenséggel szembeni gyűlöletük”.