Vásárhelyi Mária: A gonosz banalitása

2018. június 30. 08:40 - szerző: Vásárhelyi Mária

1939. május 13-án Hamburgból elindult az amerikai partok felé a St. Louis tengerjáró hajó. Fedélzetén 930 jómódú, zsidó származású német állampolgár utazott, akik a Németországban egyre elviselhetetlenebbé váló zsidóüldözés elől menekültek el hazájukból. A tengerjáró úti célja Kuba volt, ahol akkoriban a turisták mindenféle korlátozás nélkül juthattak belépési engedélyhez, a politikai menekülteknek viszont 150 dollárt kellett fizetniük azért, hogy beléphessenek az ország területére.

A rendkívül züllött és korrupt kubai rendszer vezetői a hajó érkezésének hírére 500 dollárra emelték a belépési díjat, ám a hajó fedélzetén tartózkodó zsidók döntő többségének nem volt ennyi pénze. Így azután a kubai hatóságok nem engedték, hogy hajó kikössön az ország partjainál, és csak az a 28 ember léphetett be az országba, amelyik össze tudta szedni a szükséges pénzt.

Ezt követően napokig tartó alkudozás indult meg a kubai vezetés és zsidó szervezetek, valamint az Egyesült Államok között annak érdekében, hogy az összes menekült elhagyhassa a hajót, ám ezek nem vezettek eredményre. Az amerikai kormány az eredetileg követelt fejenkénti 500 dollárt végül megfizette volna, ám a kubai hatóságok folyamatosan egyre magasabbra srófolták a fejpénzt, amelyet egy-egy menedékkérő után követeltek.

Mindeközben Kubában a kormány elképesztő méretű antiszemita kampány szításába kezdett, amelynek hatására tömegek tüntettek a zsidó menekültek befogadása ellen. Mint utóbb kiderült, a gyűlöletkampányt a náci Németország finanszírozta. A hajó kapitánya, amikor világossá vált számára a helyzet reménytelensége, felszedette a horgonyt, és a St. Louis elindult az Egyesült Államok partjai felé, ahol szintén nem kapott kikötési engedélyt.

A kétségbeesett, német származású, hívő katolikus, náciellenes kapitány ezek után Kanada partjai felé vette az irányt, ám a kanadai hatóságok is megtagadták a zsidók befogadását. Mindeközben az Egyesült Államok kormánya intenzív tárgyalásba kezdett az összes latin-amerikai ország vezetőivel, hogy adjanak engedélyt a hajó kikötésére, ám ezt valamennyi ország kormánya megtagadta. Végül a kapitány kénytelen volt a hajót visszafordítani Európa partjai felé, ahol Antwerpenben kötött ki, és hosszas tárgyalások után Hollandia, Nagy-Britanna, Franciaország és Belgium befogadta a menekülteket. Ám mivel Anglia kivételével később ezek az országok is német megszállás alá kerültek, a St. Louis utasai közül több mint háromszázan a holokauszt áldozatai lettek.

Ennél is tragikusabban végződött a Struma nevű tengerjáró története, amely 1941 végén Romániából szállított hatalmas pénzekért csaknem 800 zsidó menekültet az akkor brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. A brit hatóságok azonban nem akarták a menekülteket beengedni, és tárgyalásokba kezdtek a törökökkel, ám ezek sem vezettek eredményre. Mindeközben a nyílt tengeren hánykolódó hajó fedélzetén elviselhetetlen higiéniai és ellátási körülmények alakultak ki, a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált, amikor egy szovjet tengeralattjáró torpedója máig kiderítetlen okok miatt elsüllyesztette a hajót. A fedélzeten tartózkodó 769 utas közül mindössze egyetlenegy élte túl a tragédiát.

2018. június első napjaiban indult útnak Líbiából az afrikai menekülteket szállító Aquarius nevű hajó, fedélzetén 629 emberrel, akik között százhúsz gyermek és hét állapotos nő is volt. A néhány héttel korábban hatalomra kerülő szélsőjobboldali olasz belügyminiszter azonban megtiltotta az olasz parti őrségnek, hogy kikötési engedélyt adjon. Ezt követően a hajó Málta felé vette volna az útját, ám ők is megtagadták a partraszállást az utasoktól. Végül háromnapi hánykolódás után a baloldali spanyol kormány bejelentette, engedélyezi, hogy az Aquarius Valenciában kikössön és a menekültek spanyol földre lépjenek.

Ugyanezekben a napokban egyébként több mint 600 menekült, köztük számos gyermek és nő fulladt a tengerbe. Ez nálunk nem érte el a kormány által uralt médiavilág ingerküszöbét, az ellenzéki médiában is mindössze egy mínuszos hírt ért meg.

Az Aquarius sorsa hatalmas vitát indított az érintett országokban, a kormányok egymásra próbálták kenni a felelősséget azért, hogy lényegében sorsukra hagytak 629 menekültet. Arra azonban ezekben a pattanásig feszült helyzetben sem volt példa, amire az ügyben egyébként közvetlenül semmilyen szinten sem érintett magyar kormány vetemedett. Szijjártó Péter külügyminiszter egy közleményben ujjongva üdvözölte az olasz belügyminiszter döntését, amelyben megtiltotta, hogy a menekülteket szállító hajó az olasz partokon kikössön. „Az olasz kormány lépései még inkább rávilágítanak a brüsszeli bevándorláspolitika alkalmatlanságára, amely az elmúlt három és fél évben képtelen volt az európai határok megvédéséhez szükséges kapacitások kiépítésére, és folyamatosan azokat támadta, akik őszintén beszéltek a migráció biztonsági kockázatairól”, jelentette ki Szijjártó, amiből félreérthetetlenül kiderül, hogy a 629 ember sorsa a magyar kormány számára nem jelentett mást, mint újabb alkalmat a gyűlöletkeltésre és a politikai haszonszerzésre. Hogy itt emberi életekről van szó, az láthatóan sem mentálisan, sem érzelmileg nem érintette meg a kormány képviselőjét. Erkölcsi érintettségről pedig azért nem beszélek, mert ezeknek a fiatal és kevésbé fiatal embereknek, akik az ország sorsáról döntenek, jól láthatóan fogalmuk sincs e fogalom jelentéséről.

Hannah Arendt, a világhírű filozófus és újságíró a tömeggyilkos Eichmann bíróság előtti viselkedését tanulmányozva alkotta meg a „gonosz banalitása” kifejezést, amikor szembesült azzal, hogy Eichmann milyen tárgyilagos, hideg nyugalommal, az emberi együttérzés szikrányi jelét sem mutatva beszélt több millió zsidó ember általa vezérelt, üzemszerű meggyilkolásáról. Arra a viselkedésmódra alkalmazta ezt a kifejezést, amikor az ember jól láthatóan már nem tudja a jót a rossztól megkülönböztetni, és a konformizmus, a hatalom elvárásainak való feltétlen megfelelés vágya mindenféle emberi együttérzést, erkölcsi érzéket kiöl belőle.

Úgy tűnik, hogy Magyarország elindult azon az úton, amikor a hatalom által gerjesztett gonoszság mindinkább hétköznapivá, banálissá válik, amikor a manipuláció következményeként egyre többen vannak, akik a menekültekben és saját társadalmunk legelesettebbjeiben nem az emberségre és oltalomra szorulót, hanem a gyűlölet célpontját látják.

Az elmúlt években mind az Egyesült Államok, mind pedig a kanadai kormány bocsánatot kért azért, mert 1939-ben nem nyújtottak menedéket az üldözötteknek. Justin Trudeau kanadai kormányfő ezekkel a szavakkal fejezte be mondanivalóját: „A parlament bocsánatkérése nem írja újra történelmünk ezen szégyenteljes fejezetét. A bocsánatkérés nem tudja visszahozni azokat, akiktől elrabolták életüket, és nem tudja helyrehozni a tragédia által összetört életeket.”

Egyszer még Magyarország is nagyon fogja szégyellni magát azért, ahogyan a kiszolgáltatott, önmagán segíteni nem tudó leggyengébbekkel és az oltalomra szorulókkal bánt. Ám az egyszer majd talán nálunk is elkövetkező bocsánatkérés már nem fogja visszaadni a sorsukra hagyott menekülők életét, és nem fogja lemosni a velük szemben alkalmazott, a hatalom által elvárt, embertelen magatartás szégyenét.