Tóth Ákos: Harci kutyák

2018. április 24. 14:30 - szerző: Tóth Ákos

Nincs itt ravaszkodás. Nincs itt jókedv, kacagás, örömittas bódító győzelmi mámor, nincs itt párbeszéd, nincs itt egymással leülés, nincs itt semmi se, csak a Szöllősi Györgyök, Pauskák, Huth Gergelyek, Bayerek és G. Fodorok, ezek a fogvicsorító harci kutyák, pitbullok, akik fölfalják a koncként eléjük vetett hivatást, az újságírást.

Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke, főállásban Orbán Viktor kedvenc sportújságírója sajtókamara létrehozását tervezi. Ő olyan újságíró, aki valóban emlékezetes pillanatokkal szokta szórakoztatni a nagyközönséget, azzal például, hogy kitiltja a 444 fotósait a felcsúti arénából vagy buzgón bólogat Orbán Viktor páholyában, amikor a főnök e szavakkal fordul felé a magyar labdarúgás helyzetét körülírandó: „Senki sem ért velem egyet, mindenki azt mondja, ez egy szar, ellenben a tény az, hogy igenis fejlődünk. Igaz, Gyuri?” Gyuri szerint igaza volt.

Szöllősi György szeret újságot írni, el is ment például Eszékre, hogy ott megnézze, mennyire emelkedő ívű a helyi labdarúgás, amióta Orbán Viktor jó pajtása, Mészáros Lőrinc vette ott kezébe az ügyeket, s beszámolójának hitelességét bizonyosan csak fokozza, hogy neki erről személyes tapasztalata is lehet, hiszen, az ördögit, hát épp nem a Mészáros Lőrinc tulajdonában lévő Médiaworks alkalmazottja a Nemzeti Sport élén?

Más újságírókat az ilyen típusú ellentmondás (a szakmában ezt összeférhetetlenségnek hívják) aggasztani szokott, ezért inkább nem írnak ilyen cikkeket, de valószínűleg ez is a politikai korrektség elavult nézetkörébe tartozó huncutság; oda se neki.

Nem, Szöllősi Györgyöt nem ilyen fából faragták, ő nem sunyizik, hanem nyíltan áll ki amellett, hogy a tavalyi, Andorra és Luxemburg ellen elszenvedett vereségünk legfőbb oka az elmúlt húsz év. Pontosítsunk: a valóban rendkívül acélos válogatottak ellen a mi fiaink az elmúlt nyolc évet megelőző húsz év átkos öröksége miatt kaptak ki, hülye, aki nem jön rá az ilyen nyilvánvaló összefüggésekre. A kitűnő főszerkesztő mindemellett közéleti szereplő, amit nemcsak az bizonyít, hogy kinevezték a magyar futball állami nagykövetének, hanem az is, hogy rendkívül aktívan próbálja képviselni a kormány álláspontját a közösségi média meglehetősen háborgó terepén, ahol például ilyen megjegyzésekkel véteti észre magát: „Elfogult, ostoba összeállítás. Annak a fordított világnak az ijesztő, agresszív üzenete, amelyben nem ’56, majd az ötvenedik évforduló vérbe fojtása a botrány, hanem a Dózsa László-ügy, és nem a Népszabadság túlélése, hanem a bezárása.”

Fotó: Kovalovszky Dániel

Nos, Szöllősi György leplezetlen örömködése a Népszabadság bezárása, tehát egy kulturális termék megszűnése fölött kétségkívül bizonyítja alkalmasságát arra, hogy bábáskodjon a sajtókamara létrehozásánál. Egyébként is, e kiváló férfi hitelessége, emberi minősége, szakmai alázata mind-mind oly erény, amely alátámasztja abbéli törekvéseit, hogy megmondhassa, ki alkalmas erre a hivatásra, ki nem, milyen előnyökkel jár a kamarai tagság, és természetesen milyen hátrányokkal, ha valaki nem részesül ebben a kegyben. Mert hátrányok bőven lesznek.

Nem kell azonban ilyenektől tartania Huth Gergelynek, a PestiSrácok nevű, különféle állami és közvetlenül a Fidesz-frakciótól kapott pénzekkel kitömött hírportál főszerkesztőjének. A veretes gondolkodásáról elhíresült főszerkesztő képes volt arra, hogy megzavarja a múlt héten talán végleg megszűnt Magyar Nemzet újságíróinak egyik búcsúrendezvényét, és számon kérje egykori kollégáitól, barátaitól, hogy miért fordultak annak idején Orbán Viktor ellen, miért maradtak a nagy szakítás idején Simicska Lajosnál, ahelyett hogy a Magyar Idők nevű képződményhez szegődtek volna, mint oly sokan.

Gyászolni sem hagyta őket. Nyilvánvaló tehát, hogy alkalmas a Szöllősi György-féle sajtókamarai tagságra úgy emberileg, mint szakmailag.

Apropó, Magyar Idők! A szakmai etikájáról, töretlen objektivitásáról és kikezdhetetlen függetlenségéről ismert orgánum szintén Mészáros Lőrinc tulajdonában áll, miként szinte az összes megyei lap, amelyekben egy bizonyos Pauska Zsolt – van-e, ki e nevet nem ismeri? –, aki az egységes politikai tartalomszolgáltatásért felel, publicisztikájában nemes egyszerűséggel agyhalottaknak minősített mindenkit, aki nem a Fidesz–KDNP-pártszövetségre szavazott. E jeles személyiség, ki bízvást számíthat a Szöllősi György-féle sajtókamarai tagságra, úgy látja, hogy „egyre nyilvánvalóbb a ballib tábor és sajtója tetemes IQ-hátránya a nemzeti oldallal szemben”. Igen, valóban, ebben az IQ-hátrányban lehet valami, ehhez elegendő például a Magyar Idők főszerkesztőjére, Gajdics Ottóra gondolnunk, vagy Bayer Zsoltra, aki a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében mostanában titkosszolgálati kapcsolatok bevetésével igyekszik Soros-ügynököket vadászni. Ők bizonyosan helyet kapnak a sajtókamara nagy asztalánál, és ehhez még csak közölniük sem kellett volna a kiváló tollú Botond Bálint szociológus váteszi iránymutatását, amely szerint az oly vágyott béke eléréséhez arra volna szükség, hogy „a nyilvánosságban ezerszeresen túlreprezentált liberális szélsőségesek hatása megszűnjön a közbeszédre. Ennek a választási sikernek ehhez kell vezetnie.”

Világos beszéd. Legyen béke már!

Igaz, ezt előtte egyeztetni kellene a kormányzat egyik ideológusával, G. Fodor Gáborral, aki a Habony-média trollcsatahajóját, a 888 nevű portált főszerkeszti. G. Fodor a napokban úgy nyilatkozott, hogy „harcosok vagyunk, ez nem szégyen”, és „ha kell, késlekedés nélkül lövünk”, továbbá szerinte a választási vereség következményeként az ellenzéki sajtóban fejeknek kellene hullniuk, mert „az ellenzéki sajtó egy vesztes politikai mozgalom. Mi pedig győztes politikai mozgalom vagyunk.” Tehát az ő feje maradhat. E békés gondolatokkal eltelt fiatalember úgy látja, hogy fölösleges konszolidációról beszélni, mert „ha elfelejtjük, hogy az ujjunknak a ravaszhoz kell közelítenie, akkor veszíteni fogunk”.

Nincs itt ravaszkodás.

Nincs itt jókedv, kacagás, örömittas bódító győzelmi mámor, nincs itt párbeszéd, nincs itt egymással leülés, nincs itt semmi se, csak a Szöllősi Györgyök, Pauskák, Huth Gergelyek, Bayerek és G. Fodorok, ezek a fogvicsorító harci kutyák, pitbullok,

akik fölfalják a koncként eléjük vetett hivatást, az újságírást.

Bele-belemarnak a tetembe, hogy erőt nyerjenek újabb és újabb harcokhoz, mennek, amerre a Gazda keze mutat, és nem marad a nyomukban semmi, csak a rohadás és a pusztulás, a bezárt újságok, az odaveszett szavak, az elhulló betűk meg a kamarájuk, ahol elüldögélhetnek és harci dalokat zenghetnek nyálcsorgatva.