Tóth Ákos: Honderű

2018. április 7. 18:00 - szerző: Tóth Ákos

Orbán Viktor egymást követő harmadik kormányzati ciklusára készül, amelynek akár mottója is lehetne március 15-én elmondott beszédének az a kitétele, amelyben azt fejtegette: „Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk sem vakok, sem balekok, ezért a választások után elégtételt fogunk venni erkölcsi, politikai és jogi értelemben.”

El lehet vitatkozni azon, hogy e mondata csak az egykori harcostársnak, majd a kiebrudalása utáni esküdt ellenségnek, Simicska Lajosnak szól, vagy mindazoknak, akiknek nem tetszik a rendszer, amit nyolc éve épít, de ez szócséplés lenne, mindenki azt hall ki belőle, amit szeretne.

Orbán valóban szereti szelíd, derűs emberként láttatni önmagát, kiváltképp, amikor hangját érzéssel rezegtetve nótázik a fehérvári huszárok által meghágott lyánykákról, de akkor is nyilván ilyen szelíd és derűs hangulatban volt, amikor elrendelte a norvég alaphoz köthető civilek vegzálását. Szelíden és derűsen jelöl ki új és új leküzdendő célpontokat kezdve az IMF-től Brüsszelen, a bankokon, a közműcégeken, majd a búcsúzó holland nagyköveten át mindezek eredőjéig, Soros Györgyig. Bizonyosan szelídséggel és derűvel áthatva kergettek el tisztes embereket a munkahelyükről, a magyar rapszódiákat megidéző módon, mert szegényeknek nem tetszett, hogy a Ferihegyi repülőteret Liszt Ferencről nevezzék el. Csak kellő szelídséggel és derűvel lehet diákokat büntetni azért, mert az úttesten mernek tiltakozni a szelíd és derűs Orbán Viktor politikája ellen, és minden bizonnyal szelídség és derű itatta át a kormányfő lelkét a Népszabadság megszüntetésének pillanatában is.

Fotó: tordelo

Tényleg derűs, hogy Magyarországon időnként a szelídség ijesztő. De azért nincs kedvünk nevetni, amikor a maga szelíd modorában, hangjában némi derűvel a miniszterelnök csak helyeselni tudja, hogy egy kicsiny magyar faluban a helyiek nem akarnak beengedni a motelbe olyan menekülteket, akiket a magyar állam hivatalosan befogadott, akiknek védelmet ígért, akiket arról biztosított, hogy itt, nálunk, e vendégszerető, szelíd és derűs országban mindaddig, amíg hazájukban kedvezőbbre nem fordul a helyzet, békére lelhetnek. Meg fogcsikorgató dühre. Felcsahított tömegekre, amelyek ugrásra készen állnak, hogy rávessék magukat bárkire, aki szerencsétlenségére nem fehér.

A szelídség és derű jegyében kormányozva röpke pár év alatt sikerült olyan társadalmat kialakítani, amelyben a migrációról és annak valós veszélyeiről már nem lehet értelmesen beszélni, minden szó, minden mondat gellert kap innen és onnan is.

Orbán Viktor nagy álma az alsó és a felső középosztály összefogásáról, ami szerinte a vizitdíj elleni népszavazásban, majd a Gyurcsány-kormány elkergetésében öltött testet, két ilyen kormányzati ciklus után oda van. Aminek az első Orbán-kormány idején még csak alig érzékelhető jelei voltak, az mára végérvényesen bekövetkezett, a társadalom kettészakadt. A politika osztályozója az Orbán Viktorhoz való viszony. A társadalom egy jelentős része úgy gondolja, hogy Orbán a közjóért cselekszik, egy másik, számszerűleg nagyobb része pedig úgy, hogy épp az ellen, s fuldoklik mindattól, ami körbeveszi. A levegőhöz jutás vágya öltött testet az időközi választásokon, Veszprémben például, ahol egy független jelölt elvitte Orbánék kétharmadát, és legutóbb Hódmezővásárhelyen, ahol egy szintén független jelölt tönkreverte kormánypárti ellenfelét a polgármester-választáson.

Az Orbán-hívők számosak: ide sorolhatók azok, akik a legnagyobb nyertesei az elmúlt nyolc évnek, vagyis az Orbán Viktor személyes köréhez és a személyes körének személyes köreihez tartozók. Ők állami és uniós pénzek garmadáját tették zsebre. Közéjük tartoznak a tisztes felső középosztálybeliek, valamint a középosztálynak azok a tagjai, akiket kedvezően érintettek az adó- és családtámogatási változások, noha ők jobbára azzal szembesülnek, hogy a gyerekeik már nem akarnak itt élni. Ez elbizonytalanítja őket. És a hívőkhöz tartozik azok sokasága, akik közmunkán tengődnek. Orbán a benne hívők szűk felső rétegének azt kínálja, hogy amíg van pénz, van miből gyarapodni. Alattuk a szélesebb tömegnek azt mondja, hogy apránként előre lehet jutni, a legalul lévőknek pedig azt, hogy van közmunkájuk, így állandó bevételi forrásuk, és ezt biztonságban érezhetik a bevándorlóktól, akiktől megvédi őket.

Társadalompolitikai víziója a folyamatosan újratermelődő és olcsó munkaerő, hogy arra olyan ipart lehessen építeni, amelynek épp ilyen munkaerőre van szüksége. Az olcsó munkaerő feltételeit az oktatás végletes és generációkra kiható lebutításával megteremtette, a nyugati cégek pedig érthetően leginkább az összeszerelő tevékenységüket helyezik ide. Vagy azt sem.

Ehhez képest kellett volna az ellenzéknek alternatívát kínálnia. Az időt azonban marakodással, egymás és saját esélyeinek rongálásával töltötték, a lehetőséget elszalasztották.

A közéletnek csak egyetlen valódi politikai teljesítményre képes szereplője akadt, Simicska Lajos, aki kevéssé szelíd, ám annál vérmesebb természetével derűs perceket okozott mindazoknak, akik katasztrófaként élik meg Orbán kormányzását.

Így aztán a baloldali-liberális-konzervatív közéleti aktorok komoly várakozásokkal eltelve nézték, ahogy megfordítja médiáját, hogy most azokra tüzeljen, akiket korábban óvott. Derűsen figyelték, ahogy elkezdi építgetni, szelidítgetni, cukítgatni új kedvencét, a Jobbikot. Derűs elégedettséggel állapították meg, hogy ez a Vona már nem az a Vona, hogy Novák Előd kikerült a fősodorból, és könnyedén elsiklottak olyan, nem elhanyagolható tények fölött, mint hogy a hatvannégy vármegyés Toroczkai az elnökség tagja lett, és hogy a Jobbik eredeti programja lényegében már megvalósult egy bizonyos Orbán Viktor derűs kormányzása által.

A Jobbik ma abban tudja megkülönbözteti magát a Fidesztől, hogy ők tiszták, nem loptak, ami, figyelembe véve a letagadhatatlan korrupció elképesztő mértékét, épp elég vonzó üzenet azoknak, akiket nem érint meg, hogy a Jobbik ezt annak a Simicska Lajosnak a pénzéből hirdetheti ennyire hatékonyan, aki azt az előző Orbán-ciklusban pont tőlük lopta el.

A demokratikus oldalnak nincs ilyen üzenete. Az Orbán-kormány viselt dolgait folyamatosan föltáró LMP-nek és az Együttnek lehetne, de a Jobbik ellopta tőlük. És bár nem igaz, hogy a demokratikus pártok programjaiban ne lenne vonzó, friss baloldali elem, de ezeket nem sikerült a kampányba emelniük, amely így arra a kérdésre egyszerűsödött, hogy Orbán marad vagy megy. És bár fölmérések szerint az ország érzékelhető többsége ez utóbbit szeretné, a választási rendszer orbáni sajátosságai miatt meglehet, hogy épp az ellenzék az akadálya a népakaratnak.

Számos elmélet lát napvilágot azzal kapcsolatban, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben. Ezek közül egy igazán figyelemre méltó: mindenki menjen el választani!

A Fidesz négy éve több mint kétmillió voksot gyűjtött, és nem érdemes abból kiindulni, hogy most ennél kevesebbet fog, hiszen politikáját a tábor egyben tartására izzította. Azok, akik úgy gondolják, hogy az Orbán-kormány tevékenysége káros, Hódmezővásárhely után abban bízhatnak, hogy a korábbiaknál sokkal többen szavaznak. Cél lehet a Fidesz újabb kétharmadának megakadályozása, de a legutóbbi hónapok eseményeiből következően akár az is, hogy a Fidesz–KDNP-t a valós támogatottságuk szintjére, azaz kisebbségbe szorítsák.

A lehetséges forgatókönyvek egyike, hogy a Fidesz a torz választási rendszer következményeként újra kétharmados többséget szerez. Mivel az Orbán-kormány egyetlen személyre épül, a kormányfőre, aki maga felügyeli a külpolitikát, a gazdaságpolitikát, a pénzügypolitikát, a társadalompolitikát, a rendszer konszolidációjára ilyenkor nincs mód. Elképzelhető az is, hogy a Fidesz épphogy a kétharmad alá szorul. Ez nagy valószínűséggel csak növelné Orbán Viktor elszántságát, akinek kormányzása rámutatott arra, hogy minden törvény feles többségűvé egyszerűsíthető, ha az érdekük épp azt kívánja. Ebben a két esetben semmi jóra nem lehet számítani, Orbán Viktor ugyanezt a politikát folytatja, csak még kíméletlenebbül. Elhibázott, generációkat a kiszolgáltatottságba taszító társadalmi látomása, amely eleve a fejlődés kizárására épül, új lendületet kap. Aki nem áll be a sorba, az már e ténytől ellenséggé válik, tehát leküzdendővé. Külpolitikai elszigeteltségünk még látványosabb, lemaradásunk pedig letagadhatatlan lesz, vidám kis barakká válunk, Orbán Viktoré és barátaié, rokonaié, akik szelíden teszik tönkre emberek sokaságát és nagy derűvel végképp élhetetlenné az országot. Ebben a két esetben az ellenzék felelősségének fölvetése elkerülhetetlen.

Nem kizárt azonban, hogy kellő választási részvétel esetén Orbán Viktor kormánya a feles többség közelébe kerül. A jelenlegi bivalyerős pozícióból ez a bukással lenne egyenértékű, és azt bizonyítaná, hogy csakis az általuk tudatosan eltorzított választási rendszer miatt lehetnek még hatalmon, de az eredmény(telenség) nyilvánvalóan roncsolná a Fidesz önbizalmát. Ebben az esetben bizonyos belső mozgások fölerősödhetnek, egyes, most háttérbe szorított csoportok megizmosodhatnak,

az orbáni rend és rendszer belülről és kívülről is kikezdhetővé válhat.

A legmerészebb forgatókönyv az, hogy a Fidesz kisebbségbe szorul. Ehhez már tömegek részvétele lenne szükséges, annyi emberé, amennyi még soha nem vett részt választáson. Ebben az esetben a parlamentbe kerülő, egymással kibékíthetetlennek tűnő ellenzéki pártok akár alakíthatnak egy párton kívüli vezetővel fölálló, kötött mandátumú kormányt, amely a választási törvény igazságossá tétele után új választást írhat ki. Az is elképzelhető, hogy a Fidesz alakít kisebbségi kormányt, amely folyamatos tárgyalásra kényszerül, de akkor már bizonyosan Orbán Viktor nélkül. Nélküle pedig a rendszer sem működik.

Van tehát választásunk. És választani kell.