Tamás Ervin: Üres székek

Haknibrigádok lepték el a közéleti televíziók műsorait. A különbség csak az, hogy Koós János vagy a kis Kabos Pusztavámtól Cserszegtomajig ugyanazokkal a dallamokkal, poénokkal csalt ki tapsot, mi, újságírók, az ATV-től a Hír TV-n át az Echóig naponta új és még újabb témákban fejtjük ki álláspontunkat – egyre gyakrabban az illetékesek helyett. Anno inkább kérdeztünk, kommentáltunk, ma viszont már csípőből válaszolunk, szakértünk, elemzünk mindent, amit elénk tálalnak, mintha nem vennénk észre, hogy

tulajdonképpen citrompótlóként használnak bennünket: ha jók vagyunk, akkor is csupán az eredeti ízt, tartalmat helyettesítjük. Félreértés ne essék, öröm szerepelni, dagad a mellény, nő az ismertség, amit egyesek összekevernek a befolyás növekedésével, pedig az éppen csökken, ahogy a sajtó társadalmi tekintélye is.

Egy tudatos, sokakat megtévesztő merénylet áldozatai vagyunk, a tévé- és rádiócsatornákon gombamód szaporodó beszélgetős műsorok szereplőiként utazzuk körbe a stúdiókat, reggeltől estig helytállunk, vitázunk azok helyett, akiknek ott kéne ülniük egymással szemben a mikrofonok, kamerák előtt, számot adva arról, amit tesznek, terveznek, mondanak. 2006 óta már a választások előtti miniszterelnök-jelölti vitára sem futja.

Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy meg akarnám fosztani kollégáimat, sőt, magamat is a nyilvános szerepléstől, leszögezem, barátja vagyok a sajtóklub jellegű műsoroknak – ezek mértéktelen szaporodását azonban jól láthatóan a kényelem vagy a kényszer szüli, s közben saját személyiségünket, hitelünket tesszük kockára, hogy a bennfentesség látszatát keltve pontosan az illetékesek helyett próbáljunk mérlegre tenni, meg- vagy kimagyarázni döntéseket, folyamatokat, eseteket. Holott mi csak feltételezéseket osztunk meg másokkal, nem a valóságban történteket, hiszen azokról csak közvetett információink vannak. Nyilván nem érdektelen, hogy ezt jól vagy rosszul tesszük-e, bár az a gyanúm, hogy ebben a fertőzött közéleti klímában ki-ki csak a saját közönségét képes meggyőzni, a másik tábor Senecát is alázná.

Fotó: Magyar Országgyűlés Sajtószolgálata

Lassacskán fajult a helyzet idáig. A közéleti műsorok készítői számára ma már szenzációszámba megy, ha le tudnak ültetni két, egymással érthetően, érvekkel és kölcsönös tisztelettel vitázó politikust. Még az is örömet okozna, ha csak diskurálnának, kopott kifejezéssel élve eszmét cserélnének. De ezt a lehetőséget fokozatosan adták fel a pártok képviselői, a rangos hivatalnokok, bennfentes szakértők. Úgy ítélik meg, jobb az ilyen szituációkat megúszni, mivel kettős a rizikó. Valaki általában alulmarad, ha pedig nem, ott a másik veszély: megkaphatják, hogy „puha voltál”, ami jelenleg egyenlő az ügy rossz képviseletével, szélsőséges esetben a fegyverletétellel. A beszélgetőpartnert úgy kéne megsemmisíteni, hogy összetöpörödjön a székében, ne kapjon levegőt – ilyenkor azonban előfordulhat, hogy mindez velünk esik meg.

Még a politika ketrecharcosai is inkább kitérnek a szemtől szembe találkozások elől, szívesebben bunkók egyedül a műsorvezetőkkel, akiket ma már nem is annyira a felkészültségükért, hanem a szemtelenségükért díjazunk.

Értelmes és higgadt fórum nem hoz elég lájkot. Az újságírók, politológusok szerepeltetésének összehasonlíthatatlanul kisebb a tétje. Jobban megvannak egymással, még akkor is, ha hajba kapnak, ha itt-ott lángra kap az ostobaság, nincs komolyabb következménye sem a beteges elfogulatlanságnak, sem az ellenkezőjének. Lemegy az adás, parola, találkozunk legközelebb. Eszünkbe sem jut, hogy az öt-hat aktuális téma, amit hirtelen lekaszáltunk, a közönség fejében úgy marad meg, mintha minden kérdésére árnyalt választ kapott volna, a beavatottak ismeretével bírna. Mindenki annak ad igazat, aki számára rokonszenves – a politikus pedig nem viszi a bőrét a vásárra. A kommunikáció korcsosulásának egyszerre leszünk tanúi és érintettjei, sőt, a felelősség jókora terhét is a hátunkra vesszük a döntéshozók helyett. Összefolyik a politikus és a folyamatokat regisztrálni próbálók szerepköre, ami ideig­-óráig hízeleg a hiúságnak, de túlzott fogyasztás esetén a mellékhatás káros, eleve beskatulyázza a meghívottakat, hamis következtetésekre sarkall.

Persze a hatalom számára ez az ideális. Azt hiheti, és gyakran mintha be is igazolódna, hogy kikerüli vele az érdemi szembesítést. Csakhogy véget lehetne ennek vetni. Mester Ákos a rendszerváltás hajnalán egy üres széket tett ki a Hírháttér élő adásában, mert az akkori postavezér többedszer utasította el a meghívást. Igaz, jókora vihart kavart, de máig büszke rá.

Valószínűleg most egész termet töltenének meg az üres székek, ezért elég volna naponta felsorolni, hogy kik helyett ülnek már megint itt a tollforgatók.

Ha ezután esztrádműsorok regimentje lépne a temérdek sajtófórum helyébe, legalább tudnánk, hányadán állunk. Vagy mégis maradjon legalább a citrompótló?