Tamás Ervin: Ulysse és Patrick, a két felcsúti migráns
A háromszázezres Izland első a vb-selejtező csoportjában, veri Horvátországot, Törökországot, pedig 2010 óta ott csak annyi történt, hogy a mi ráfordításainkhoz képest töredék összegért fiataloknak építettek pályákat, és edzőket állítottak mögéjük. Mi meg Svájc ellen kaptuk az újabb zakót és a süket dumát. Az U 21-es csapatunkat 6-2-re verik az olaszok, miközben a tao-pénzek takarására több energiát fordít a kormány, mint a kórházak fűtésére.
Már rég abba kellene hagynunk számok, tények, trendek, általában az egymással összefüggő gondolatok szajkózását, hiszen a valóság feletti, absztrakt világ olyan mértékben telepszik már az országra, hogy a földhözragadt szempontok nem a két lábon állást, hanem az egyensúlyzavart erősítik. Tökéletesen működik a kormánypropaganda, borsódzik a hátunk az idegenek inváziójától. S ezt ma már nem csupán a Medián felmérése igazolja, hanem hétköznapi esetek is – Esztergályhorvátitól Őcsényig néhány, úgymond, igazolt menekült üdültetése palotaforradalmat okoz.
Akadálytalanul ömlik le az indulat a pórusokig, úgy rak fészket magyarjainkban, hogy egyesek emberi arcukat is elveszítik. A félelem összes eltorzított tézise, hazug állítása, túlzása trappol felénk, hiszen ez a választási kampány fő csapása, falugyűlésen is képesekké váltunk üvöltve, autógumikat kilyukasztva védeni kereszténységünket, kultúránkat, szuverenitásunkat.
Pedig 2017 azért nem az Európára szabaduló hordákról szólt, állítólag a terroresemények száma sem nőtt, de mivel a legkisebb garázdaság, bűntény azonnal a migránsáradat következményeként lett elkönyvelve, rögzültek az elvárt és szuggerált sztereotípiák, és mellékessé váltak még azok a gondok is, amelyek nap mint nap sújtják a menekülttel közvetlenül még nem is találkozó lakosságot. Az egyébként indokolt veszélyérzeten rég áttörő hullámok mindent ellepnek.
Aki egy-egy pozitív történettel rukkol elő valamelyik idevetődött migránssal kapcsolatban, az margóra szorul, tabusítva van az elmebaj, kerítésbontó, migránssimogató lesz párt, humanitárius szervezet, néhány bátor egyházfi, s ha szükséges, az egész ENSZ. A bíboros úr minapi menekülése akár csak a téma felvetése elől is tragikus galádság.
Bevallom, abban a téveszmében éltem, hogy mindez kordában tartható, fölfedezhető egy racionális zug, ahonnan normalizálhatók valamelyest az érzelmek, belátóbbak lehetnek a totálisan megzavartak. És itt térnék vissza a sporthoz – amelynek egészségőrző hatása bizonyára akkor is érvényesül, ha csak nézik –, ha már ekkora summát költünk rá. Ulysse Diallo és Patrick Mevoungou a felcsúti futballklubot erősíti. Csapatuk gesztusa, hogy az összeállításnál a keresztnevüket teszik előre, így „magyarosítva” a Maliból, illetve Kamerunból érkező játékost. A regényes nevű Ulysse gazdasági menekültként bejárta Azerbajdzsánt, volt a Szpartak Moszkvánál, sőt az Fradinál is, mielőtt Felcsútra került. Patrick Kínában, majd Grazban élte a migránsok nehéz életét. A kormányfő kedvenc csapatánál egyébként is temérdek az idegenlégiós, nincs ezzel baj (illetve egy akadémia esetében a baj más természetű), hiszen tele a világ profi sportja velük, a szurkolók milliói közül pedig nem tudni, hányan észlelik magukon a sajátos frusztrációt – az én feketém különb, mint a tiéd. Az enyémet a vállamra emelem, a tiédet kigúnyolom.
Az idegen mibenléte ebben a kontextusban furcsa fénytörést kap, amikor – nyilván magasabb szempontokat érvényesítve – hipp-hopp, állampolgársághoz jut és a nemzeti válogatottban hallgat a himnusz alatt. Fél Afrika Svájcban játszik, rengeteg török a németeknél, míg a svédeknél a bosnyák világsztár után az iráni Saman Ghoddos. Állítólag éppen a legvérmesebb drukkerek (és rasszisták) állítják át úgy a tudati potméterüket, hogy ne akadjanak fel az efféle bizarr helyzeten, holott máskor az indulat, a tiltakozás úgy tör föl belőlük, mint a gejzír.
A sportpályákra talán építhetők volnának azok a hidak, amelyeken áthaladva toleránsabbá, együttérzőbbé, nyitottabbá tehetők az emberek – gondoltam, s úgy éreztem, jó helyen járok, hiszen az UEFA Respectje is hasonló céllal vált nemzetközi szlogenné. Valószínű persze, hogy a felcsúti összeállítás és a kormánypropaganda diszkrepanciája nem állít gátat a milliárdokkal felspannolt propaganda elé, különben is – Maliból és Kamerunból, illetve a közbeeső állomásokról legálisan érkezett a két úr, s nem értik azt sem, amit beszólnak nekik.
Az illúziók azonban manapság hamar összetörnek. Hallgatom a Digi tévén a Vasas mesterhármasát szerző Remili Mohamedet. Mára megszokta, hogy az ellenfél szurkolói lemigránsozzák, holott csak az apja algériai, édesanyja magyar, Jászberényben él mind a mai napig. Korábban ez nem volt divatban – állítja –, ha rosszul játszott, legfeljebb azt vágták a fejéhez, hogy biztosan cigány.
Tapintható tehát a fejlődés.
