Tamás Ervin: Szocialista svédasztal
Az MSZP tartósan nem tud mit kezdeni magával, de másokkal sem. Kongresszusok idején ilyenkor a pártok új fejezetet nyitnak, az MSZP esetében azonban addig nincs és nem is lehet új fejezet, ameddig nincs bátorságuk lezárni a régit, amelynek nyomai újra és újra átütnek szövetén. Egyelőre nem látni a cserepadon senkit, aki képes volna ezt a kényes műveletet úgy elvégezni, hogy maga ne essen áldozatául ennek, sőt lehetséges, hogy a gyenge immunitású, széthullott szervezet is megsínylené, mert egy markáns átalakulás belefutna önnön korlátaiba.
Ezek nem azok az idők és nem azok a csapatok, amelyek anno levezényelték az MSZMP-ből való kiszakadást, sem komoly elszánás, sem képesség, sem kidolgozott forgatókönyv nincs arra, amit néhány búsképű lovag hol nyíltan, hol titokban az egyetlen esélynek vél.
Az MSZP lassan, de folyamatosan vesztette el néppártjellegét, s ha most ismét a néppártosodást tűzik is zászlajukra, az így, ilyen felállásban, ilyen hívószavakkal nem fog menni. Friss arcok nélkül új formát, vonzó üzenetet pedig különösen nehéz találni akkor, ha a régit dolgavégezetlenül mindig sutba dobták vagy átfazonírozták, netán elárulták. Természetesen a kényszer és a szükségszerűség felismerése néhány helyen alkalmat teremthet levegővételre, konkrét együttműködésre, különösen olyan önkormányzati jelöltek esetében, akik amúgy nem kötődnek konkrét párthoz, tisztességük, szakmai tudásuk, helyi ismertségük átemeli őket a szokásos buktatókon. A teszt sikere hamarosan kiderül az időközi választásokon.
Ugyanakkor a korábbi, sokszorosan bukott szocialista vezetés majd minden tagja „becsekkolt” a parlamentbe, attól pedig mindenki óvakodni fog, hogy egy újabb feszültséggóc szülessen a felálló, meglehetősen vegyes elnökség és a frakció között. Már a bejelentkezések és visszalépések kavalkádjából is kivehető volt a cél, a csapatépítő lózungok mögül viszont további kudarcok esetén hamar ismét élesedhetnek a lobbik eltemetettnek vélt aknái. Nyilvánvaló, hogy nem az ideologikus, modern baloldalt vizionáló válaszok megtalálása a sürgető, ezeket egyelőre nemzetközi szinten is keresik, hanem a konkrét ügyekre való gyors reagálású hadtest fölállítása, trenírozása első lépcsőben olyan városokban, ahol van némi esély a térnyerésre. Ha ehhez komolyabban, tehetségesebben, nagyobb eltökéltséggel és hatásfokkal vágna neki az MSZP, kialakulhatnának körülöttük olyan lokális gyűrűk, amelyek megkönnyíthetnék a szélesebb kooperációt.
Ehhez persze szervezeten belül is tartalmat kéne adni az elcsépelt közhelynek, miszerint nem a funkció, hanem a feladat számít. Az újra és újra termőre forduló status quo, a vezetés gyenge legitimitása, cselekvésképtelensége eleddig mindig lefékezte, mellékvágányra állította a szavakban virágzó törekvéseket.
A rossz alkuk, a gyanúra okot adó mozgások, a sorozatos ügyetlenségek egymással szemben is hitelvesztést, sérüléseket okoztak, amin nehéz túltennie magát egy kopott, megfáradt gárdának, különösen akkor, ha minduntalan a szőnyeg alatt marad a szemét.
Az új elnök a hagyományos szociáldemokráciát és az eredendő baloldaliságot emlegetve fölmondott minden olyan tennivalót, amelyet már annyiszor hallottunk, márpedig ezek alaposabb kifejtés nélkül nem az új idők új dalai. Hamarosan eldől, hogy ezt a korrekt seszínűséget a szürkén kívül tudja-e más, izgalmasabb színre cserélni. Mert ha nem, a kongresszus mögé választott csapatának összeállítása csak rövid távon lehet az együttműködés, a béke hírnöke.
Keveset tudni arról, hogy a kongresszus zárt ülése mennyire volt kritikus és őszinte, mindenesetre korábban mindig eljutottak az élesebb sarkok lecsiszolásához, s meneteltek az újabb fiaskók felé, holott a díszletek mögött minduntalan „lázadó”, „tisztázó” eszmecserét vártak, ehhez igazodó eredménnyel. Hiába. A küldöttek néhány elvtársukon most elverték a port, egy szerény svédasztalról ilyen-olyan, újnak tűnő kreációból spontán válogattak voksaikkal, döntéseiket messze nem alárendelve egy magabiztos, új vízióval színre lépő elnök egységes szolgálatának. Többen kiemelték, hogy a demokratikus ellenzék pártjai közül a legerősebb ma is a szocialistáké, elhallgatva, hogy a legutóbbi felmérés szerint a biztos pártválasztók között ez az erő már csak kábé kilenc százalékot képvisel.
A változáshoz nem elég a szegfűt cserélni – szívesen elsorolnám azokat a múlt heti témákat, amelyekkel kapcsolatban kitartóan hallgattak a szocialisták, az MTA ügyétől Semjén újabb vadászkalandjain át a balatoni erdőirtásig vagy a Red Bull nevetséges áron való Duna-parti területfoglalásáig. Az aktuális választék a botrányszupermarketben naponta frissül, ezekről azonban álmosító különböző épületek kapuja előtt, papírból olvasva beszámolni, aztán menni tovább, hogy hely maradjon a hírekben annak is, hogy fővárosi üdvöskéjük már most bejelentkezik a főpolgármester-jelöltségre. Nincs ütőképes stáb, amelyik ajánlatot adna, hogy mikor, miért és ki szólaljon meg, fékezze az egyéni ambíciókat, amelyek súlyos köveket gördíthetnek bármiféle szövetkezés, együttműködés elé.
De a megfelelési kényszer szintén gyakran zsákutcába vezeti a szocialistákat. Karakteres, önálló álláspont híján időről időre alamuszi módon belesimulnak a Fidesz populista narratívájába mind a menekültügyben, mind a hajléktalanokkal való bánásmód megítélésében. Az ilyen és ehhez hasonló reakciók könnyen megmérgezhetik a Párbeszédhez való viszonyt, és kiemelhetik velük szemben a Gyurcsány-csapat következetességét. Márpedig egyelőre elsősorban velük kereshetnek összekötő szálakat, ha kötelet nem is fonhatnak belőlük.
Orbán 2002-ben látványosan a hátát mutatta a parlamentnek, sőt egy időre a Fidesznek is, hogy elvegyüljön polgári köreiben. Ehhez persze nélkülözhetetlen volt a veszélyt érzékelő, megszerveződő holdudvar és a vezér egymásra találása, Orbán tehetsége és munkabírása. Az MSZP Horn Gyulán kívül csak „hozott anyagból” tudott hasonlót felmutatni, ideiglenes sikerrel. Aki azonban azt hiszi, hogy az úgynevezett mediatizált világban az ATV és a Hír TV egyre unalmasabb fórumai elegendők a nyilvánosság eléréséhez, téved. Ráadásul várhatóan ezek a lehetőségek a jövőben tovább szűkülhetnek. Mást, máshogyan viszont nem lehet adni ütős, hiteles tartalom és egyéniségek nélkül, zavaró repülésekkel, kibeszélő attrakciókkal, „jobbító szándékú” bírálatokkal, ráadásul farizeus módon leginkább a kormánypárti tévében, sajtóban. Jellemzi a helyzetet, hogy manapság a kommunikáció legnagyobb terhe a veterán Lendvai Ildikóra hárul, aki ugyan derekasan állja a sarat, de ettől még feltűnőbb a rátermett társak hiánya.
Az MSZP-elit most is ódzkodott egy nagyobb merítésű kiválasztási folyamat megszervezésétől, amolyan előválasztástól, amely megmozgathatta volna a szervezet berozsdásodott aktívahálózatát, s nagyobb legitimitást adhatott volna az új vezetőségnek.
Szedett-vedettnek tűnik a most összeállt testület, amelyben sokan sokféleképpen értelmezhetik a „mást, máshogyan” jelszót. Ha a lelkes fogadkozások után – mint már annyiszor – ismét a surranópályákra terelődik az energia és a figyelem, annak súlyos ára lesz a következő időközi s a jövő évi önkormányzati és EP-választásokon. Majd jöhet a következő kongresszus, amelyik szintén gyorsan leveszi napirendjéről a megszűnés-átalakulás problémakörét.
Utóirat: Hogy ne lehorgasztott fejjel lássanak a hétvégén megújult szocialisták munkához, vegyék észre, hogy Orbán Viktor egy új szót vett elő szótárából. A válságot. Veszélyt szimatol, s erre számos oka van. Például az, hogy jó ugyan, ha a vele rokonszenvező erők nagyobb számban lépnek pástra számos országban, ugyanakkor nemzetvédő, protekcionista elveik megsebezhetik a magyar gazdaságot, különösen az uniós pénzek megcsappanására számítva. A miniszterelnök sejti, hogy a többéves konjunktúra után komoly kihívás elé nézhet, s talpig nemzeti színben, milliárdokat spájzba rakva készül a körkörös védelemre, a régiek mellé új bűnbakok felmutatására. Íme, kedves MSZP, ennek másfajta értelmezése, kibontása legyen a következő lecke.
