Tamás Ervin: Sonka és brunch

2018. április 21. 06:47 - szerző: Tamás Ervin

Húsvétkor, a választási kampány finisében Orbán Viktor ott állt a Tiborcz tanya kertjében, kockás ingét a Paul Bocuse-től kapott kötény takarta, főzte a hatalmas parasztsonkát, közben az ízesítésben használt fűszerekről értekezett. A felvételt több mint másfél millióan látták. Nem sokkal később a portálok fotókat közöltek arról, hogy Rogán Antal és családja a Four Season luxushoteljének éttermében fogyasztja az ünnepi brunchot. Tudjuk, hogy a Fidesz-elit egyik törzshelye a Lánchídnál lévő előkelő szálloda étterme, presszója, amely méregdrága, de kétségtelen előnye, hogy oda már csak árai miatt sem téved be akárki. Nekik azonban – hivatali kötelességükhöz alkalmazkodva – a választási hajrában akárkiknek kell látszaniuk, ha nem is akárkik. Orbán Viktor az elmúlt hetekben más sem tett, mint a nép egyszerű gyermekeként mutatkozott, aki elé fordult, azzal parolázott, ha érte rajongó hölgy volt az illető, puszilkodott. Nincs ezzel semmi baj, Karácsony Gergely meg biciklizett, igaz, ő azóta sem váltott – nem volt miért. Fölösleges hát ezen ironizálni, a választási kiskáté egyik aranyszabálya, hogy ebben az időszakban a reflektorfényben élő politikus kerülje a puccos helyeket, legyen sokszor családi körben, álljon gyakran kondér, üst, fazék mögé, meg simogasson háziállatokat. A szavazók díjazzák ezt, hiszen miközben tudják, hogy egy miniszterelnök ritkán fordul meg kifőzdékben, szeretik látni, hogy az a közeg sem idegen neki.

Fotó: Facebook

Ezért elgondolkodtató, hogy a kormánypárt propagandáért felelős nagyágyúja nagy ívben tesz az ilyen percepciókra, éli a maga természetes életét kampányidőszakban is. Azt az utat régóta követi a sajtó, ahogy a tehetséges vidéki srác fokról fokra magáévá tette a luxus különböző rekvizitumait, magára öltötte tárgyait, elsajátította az ötcsillagos élet fesztelen mozdulatait. Néhány umbuldáról is értesültünk vele kapcsolatban, aminek következtében – szólt a fáma – hátrébb vonták, a választásokig kerülte a nyilvános szerepléseket. De ő csak tudja, hogy ettől még nem válik láthatatlanná, és olyan időkben nem tanácsos a Four Season svédasztalánál álldogálni, amikor a főnököt a kommunikációs stáb kerti sonkafőzés közben filmezi. Könnyen kikerülhet ugyanis ezzel abba a nyilvános térbe, ahol a két jelenet akkor is látványosan ütközik, ha egyébként semmi közük egymáshoz, és gaz populista, akit a diszkrepancia mélyebb következtetésekre sarkall. Ám ott bujkál az emberben a kisördög, hogy mintha a kelleténél többször éreznénk azt, hogy az urak ott fent mást akarnak az embernek eladni, mint amit a díszletek mögött képviselnek.

A CBA atyjának, Baldauf Lászlónak a vezetésével a Fidesz valóságos kiskereskedelmi háborút indított a multik terjeszkedő hálózatai ellen, amelyek perifériára szorítják, megölik a hazai boltokat. Van is ebben igazság, a választékkal, a szupermarketek nagyságával, azaz a mozgósítható tőkével nehezen konkurálhat a magyar élelmiszerüzletek többsége. Tavaly év vége óta azonban a CBA-alapító folyamatosan adja át egységeit a Lidlnek és a SPAR-nak, a Portfólió pedig úgy értesült, hogy a folyamatba más tulajdonos is beszállhat. Pedig ha egy nemzeti cégcsoportnak lett volna esélye fölvenni a kesztyűt, az a CBA. Valószínűleg az észszerűség mást diktált, mint a haza üdve. Baldauf Lászlónak a véleménye mit sem változott, de számolni sem felejtett el, s ez utóbbi szolgált erősebb érvvel. Megértem. Csakhogy aki sem pénzt, sem energiát, de még az arcát sem sajnálta a kormány kampányaihoz, az tartozik nekem annyival, hogy részletesen elmagyarázza a fordulatot – és ne próbálja egyszerre érvényben tartani protekcionista elméletét és az ennek hátat fordító gyakorlatot, mert attól kifordul a gálám.

Azt az ellentmondást szintén nehéz könnyedén átugranom, hogy mennyi hisztériát pakol a hatalom az ország lakosságára a lehetséges muszlim invázió ürügyén, miközben meglehetősen kétes hírű arabokat fogadunk be, komoly üzleteket hozunk tető alá velük, valamint maffiagyanús ukránoknak adunk állampolgárságot. Nyilván az előbbiek közül is sokan ragaszkodnak vallási előírásaikhoz, kultúrájukhoz, ne adj’ isten, mindkét csoportban akadnak olyanok, akiknek pénzmozgásai rejtélyesek – a minősíthetetlen, ámde sikeres idegenellenes kampány viszont bizonyára nem róluk szólt: nekik örüljek. Nehéz mindezt elrendezni az átlagpolgár agyában, de máris érkezik az újabb hír: idén hazánk minden korábbinál több menekültnek adott oltalmazói státust. Magyarán kormányzatunk a színfalak mögött mégis felelősen szűr, úgy szelektál, ahogyan azt uniós barátaink szeretnék, de közben bennem csak a pánikgombot csavargatja, sztereotípiákra építve, rémtörténeteket tálalva tudatosan szikráztat fel minden általánosító előítéletet, hogy végül megkönnyebbülten a karjaiba vessem magam: ő az, aki megvédi tőlük a kultúrámat, a családomat, az egészségemet. És amikor rémülten burkának nézek egy divatos fejkendőt vagy migránsnak egy falumba tévedőt – élesebb helyzeteket nem említve –, leteremtenek, mert nem tudok disztingválni. Majd vált, és minden másként gondolkodót, ellene tüntetőt a Soros-karámba szorít, legszívesebben ütném-vágnám őket, ha nem lennének annyian. Valakik itt sandán röhögnek rajtam.

Az országot mára elözönlötték a küldetéstudattól sugárzó arcú plebejusok, akik hatalmukat kizárólagosnak tartják, a közéletet saját közéletükre szűkítik, vitairatok helyett listákat gyártanak. Akikről minduntalan kiderül, hogy nekik igazán az úri allűrök imponálnak, azokat akarják utánozni. Van, aki lazán, akad, aki erőltetetten – de mindannyian messze az arisztokrácia „diszkrét bájától”. Ők inkább Móricz Zsigmond alakjai, akik rongyrázók és képmutatók, de ne tévedjünk: számukra a színlelés a valóság illúziója. Azt hiszik, hogy igen, már ott vannak, benne vannak, kitanulták, értik a csíziót. Megszokták, DNS-tartozékuk, hogy más a szó, más a tett. És – emelik fel mutatóujjukat – erre kaptak ismét kétharmados felhatalmazást. Megleckéztetik, akik nem hittek bennük, számukra mindössze ennyi a lecke. Elmúlt a veszélyérzetük, mi pedig felhőtlenül retteghetünk tovább a bevándorlók áradatától.