Tamás Ervin: Simicska atombombája | Netrix Media Systems

Tamás Ervin: Simicska atombombája

2018. augusztus 10. 06:43 - szerző: Tamás Ervin

Nemrég még azt gondoltam, hogy kevés abszurdabb szituáció van annál, mint hogy a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűntével az állástalan újságírók közül többen a Népszavánál találtak menedéket. De gyors leltárt készítve rá kellett döbbennem arra, hogy a rendszerváltás óta a médiavilágban egymást követték a kiszámíthatatlan, addig elképzelhetetlennek vélt események, sok-sok A-, B- és C-nap előzte meg azt a bizonyos G-napot, majd annak látványos és legalább annyira groteszk megsemmisülését. Ezeknek a fordulatokban bővelkedő történeteknek zömmel kevés közük volt a piachoz, annál több a politikához. Miközben az utóbbi hallatlan szívóssággal tolta át a folyamat okát az előbbire, egyre ziláltabbá vált a hírszolgáltatás terepe, hitele, szakmai háttere, sőt megzavarodott, beteggé vált általa maga a fogyasztó is, aki rémülten begubódzik vagy a „tényeken túlra” utazva pusztán a hitét hajlandó ácsolni, esetleg jóhiszeműen elfogyaszt mindent, amit elé tesznek.

A ballib médiatúlsúly már régóta humbug, csupán annyit jelent, hogy aki nincs velünk, az ellenünk. Fideszes berkekben a tárgyilagosságra való törekvést, a szakma alapszabályainak betartását minősítik cakk-pakk ellenzékivé. Ők a nyilatkozatbojkottokban hisznek, s az érdemi tájékoztatás kincstári csatornába terelése, a hivatalok bezárkózása végül félig-meddig tényleg keszonná tette azokat az orgánumokat is, amelyek kapálóztak a beskatulyázás ellen. Akadálytalanul és népes statisztériával formálódott kerekké a két Magyarország. Nem előzmények nélküli tehát, ami ma a szemünk előtt zajlik, mégsem látunk igazán bele.

Simicska kapitulációja, ha káromkodás nélkül is, de legalább olyan durvára sikeredett, mint a NER-ből való kilépése. De tőle függetlenül a soha nem lanyhuló politikai és gazdasági térfoglalás homályos tranzakcióin, tulajdonosváltásain át jutottunk a jelenhez, az irracionalitás láncolata így rendeződött racionalitássá. Búrája alatt a cél érdekében már mindent lehet és szabad, többek közt azért is, mert az első gátakat a politika úttörői közösen döntötték romba. Végeláthatatlan és fölösleges az esetek felemlegetése, ahogyan a laboratóriumi függetlenség indokolt megkérdőjelezése mögé bújva a minimális objektivitás igénye is kukába került, az elvek, értékek, eszmék képviselete helyett pártok, kormányok, személyek vártak hűségesküt. Jeles asszisztencia működött ebben közre akkor is, ha a „valóság elhajlítását” végül a Fidesz és Orbán Viktor emelte tökélyre.

Rengetegen elemezték Simicska Lajos háborúját, amelynek kezdeti heve készületlenül érte egykori barátját. Sejteni lehetett, hogy a magát a politikába is beleártó vállalkozónak nincs akkora bázisa, muníciója, amekkora elég a rezsim bukásához, de jólesett ringatózni abban a hitben, hogy ott van helyette a talonban a kiélesíthető atombomba. Kérdés persze, mit nevezünk annak, de az is, hogy létezik-e valahol, csak jelenleg már inkább az érintett védelmét szolgálja. Mert lássuk be: messze nem vaktöltények voltak azok, amelyek találtak, a világ sok pontján válságot, zavart, lemondásokat, választási vereséget idéztek volna elő. Itt, Orbán mintaállamaihoz hasonlóan viszont a nagy semmit.

Inkább az ellenzék rohant bele a késbe, amelyik azóta sem képes önmagával és a társadalommal zöld ágra vergődni. Pedig a miniszterelnök akkor és ott beleremegett médiája elvesztésébe, hiszen még ez a csökött, sok szempontból kiszolgáltatott és megfélemlített nyilvánosság is sok borsot tört az orra alá. Ellenzékénél sokkal többet. Akik a drámai szakítást követően hátat fordítottak Simicskának, ma patetikusan úgy fogalmaznak: kiugrottak a világűrbe. Persze azzal azért tisztában voltak, hogy a regnáló hatalom az ő oldalukon áll. A kormányfő gőzerővel teremtette, tömte tele pénzzel a kiesett fórumok helyébe lépő újakat, mérgében talán a kelleténél is többet alapíttatott, fosztott ki, kebelezett be. A legmerészebb álmaiban várt kétharmados győzelem azonban ismét azt bizonyította számára, hogy a kommunikáció általa preferált válfaja nélkülözhetetlen hadtápja a hatalomnak.

Tisztázzuk: nem a jobboldal, hanem ő foglalta vissza médiáját. És bár nem hiszek azokban a látomásokban, amelyek a médiumokat birtokló, működésüket irányító alvezérek között keresik a szikrákat, a hirtelen a szükségesnél is nagyobbra növő portfólió alsóbb szintjein oda a komfortérzet, drillt eredményezhet a bizalomhiány, görcsössé válhat a szolgálat. A személyes küzdelmek, a korábban lappangó konfliktusok óhatatlanul felerősödhetnek, mert ekkora testnek nem lesz elég az eddig kiporciózott lakoma. Sok a gazda, sok az ambíció, versenyezhet a megfelelni vágyás, de ekkora hardverhez kevés a szoftver, a profi. A rendszer egyszerre decentralizált és tartalmát tekintve központosított, ami könnyen állíthat elő védhetetlen helyzeteket, primitív hibákat, ráadásul hamar kialakulhatnak ütközőzónák emberekért, műsorokért, reklámokért, a legkülönbözőbb juttatásokért. Nyilván lehet új adakozókat toborozni, új csapokat megnyitni, csilivili, külső gyártásban, a tévés holdudvarnak kibulizott esztrádműsorokat, show-kat készíttetni, de a parttalan kínálat okozhat emésztési bántalmakat a kiadóknál. A romlandó, rosszul elkészített étkek pedig a fogyasztó hasát csaphatják el.

Szélsőséges esetben Simicska Lajos utolsó, nem várt bosszújává válhat ez a sajátos bőségtál. Kissé émelyítő például, ahogy a kényszerszünetet követően újraindítják a hagyományokban valóban gazdag, de az új idők hullámvonatára többedszer rákötözött napilapot, miközben habozás nélkül eldobják saját szülöttüket, a 17 évet megélt, kritikus, de a polgári attitűdöt nagyon is komolyan vevő, azaz jobboldali újságot. Látótérben tehát az újabb abszurd. A sajtópolitika máglyáján két lap égett el a közelmúltban, a Népszabadság és a Heti Válasz. Persze semmi köze ehhez a Fidesznek, pláne nem a vezérének. Hagyták, döntsön a piac. Hagyjuk.