Tamás Ervin: Mit tettek velünk?

2018. február 20. 08:02 - szerző: Tamás Ervin

Az, hogy mivé kerekedhet egy szimpla köszönet, amit nem személyesen rebegünk el a célszemélynek, a személyzetnek, hanem kiírjuk a Facebookra, példázza az alábbi eset. Ehhez persze nem elég az internet megannyi jótéteménye és átka, szükséges hozzá egy cseppnyi ország kettészakítottsága is, pattanásig feszült idegrendszere, eltorzult reflexe és a begyepesedett klisékből azonmód kinövő gyanúk, sánta elméletecskék.

Szóval mindössze annyi történt, hogy valaki úgy ítélte meg, hogy a sok rossz kórházi élmény mellé odabiggyeszt egy jót. Nem elég, hogy az ominózus egészségügyi intézményben kedvesek voltak vele, de még meg is gyógyították. Ám éppen azzal nem szembesült a szerencsétlen, hogy az előző napon címlapra került egy hír, miszerint feladatul adták a kórházvezetőknek, hogy központi alegységüknek naponta számoljanak be egy-két előremutató, örömteli tényről, eseményről, hogy a központ eljuttassa ezeket a sajtóhoz, a nagyközönséghez. A közvélemény imígyen nem csupán a fertőzésekről, leterhelt nővérekről, folyosón magukra hagyott betegekről és egyéb rémtörténetekről értesül, hanem a hazai egészségügy napos, egészséges oldaláról is. A Facebook-bejegyzés hamarosan betöltötte a hazai médiatér tekintélyes részét, a helyi lap olvasói levelet szerkesztett belőle, az ellenzéki orgánumok pedig jegyzetet, hogy íme, X. Y. az egykori munkáslevelezők lelkesedésével csatlakozott a felhíváshoz, s nincs messze az idő, amikor ezek a köszönetnyilvánítások elveszik majd a helyet a kritikáktól, a mostoha helyzet tárgyilagos bemutatásától.

Magyarul ellep mindent a jó hírek fake news zápora. Nem elég, hogy kormánypárti aktivisták százai gyártják szakmányban a félelemkeltő rágalmakat, ocsmány személyeskedésbe csapó álhíreket, hamis, egyoldalúan adatolt, szikárnak hazudott tényeket, most még a dicséretekkel is manipulálni akarják a választópolgárt. Nem volna ebben semmi rendkívüli, benyomásaink sűrűn igazolják a feltételezést, hiszen amikor a kurzus kommunikációjáról beszélnek tudós politológusok, nem szalasztják el az alkalmat az elismerésre, hogy a hatalom profi módon végzi az agymosást.

X. Y. nyilván a Fidesz első fecskéje, aki a megbízást stréber módjára másnap már teljesítette. Csakhogy a történet magyaros gellert kapott, X. Y. polgártársunk ugyanis messze nem a jelenlegi hatalom híve. Villámcsapásként érte, hogy ismerősei, barátai meglepettségüknek adtak hangot eljárásával kapcsolatban, kétségbeesetten próbálta meggyőzni a jelentkezőket, hogy ő semmi mást nem akart, mint megköszönni a bánásmódot, a kezelést. Vicces szituáció, annyi szent.

De talán még így sem érdemelne betűt az eset, ha nem egészülne ki a kommentek hosszú sorával, amely nem a történet képtelenségére, szomorú röhejességünkre fókuszál, hanem ugyanazon a vágányon fut tovább, mint maga, a viszonyainkat akaratlanul is kipellengérező sztori. A reakciók hasonlóképpen szétválnak, semmi lazaság, humor, csak gyomorbajos fejtegetések, összeesküvés-elméletek, a történet kapcsán fölmerült kérdések védenek és támadnak. Döbbenetes, hogy a liberálisok mit meg nem engednek maguknak. Miért hírérték, hogy egy gyógyintézetben gyógyítanak? Ha nem X. Y., akkor ki juttatta el a hírt a megyei lapba? Az illető jobban tette volna, ha hálapénzt ad. Hogyan gyakoroljuk a szólásszabadságot, ha a minimális bizalom sincs meg egymás iránt? Már dicsérni sem lehet büntetlenül? Szégyellem, hogy ehhez a táborhoz tartozom. Végül kifakad maga a főszereplő: „Az egész napom rámegy arra, hogy bebizonyítsam, nem én vagyok a hülye.”

Tudom, hogy ilyenkor elkelne valami eszmei mondanivaló, útravaló az olvasónak, mihez kezdjen ezzel a jelentéktelennek tűnő esettel, de tőlem csak annyi telik, hogy nézzünk magunkba. Mit tettek velünk?