Tamás Ervin: Leletmentés | Netrix Media Systems

Tamás Ervin: Leletmentés

2018. július 13. 08:04 - szerző: Tamás Ervin

Gerő András történésznek Nyers Rezső halála kapcsán szemet szúrt, hogy az 1976-ban felújított kecskeméti egykori zsinagóga – azóta Tudomány és Technika Háza – falán még mindig föllelhető a tábla, amelyen sok más névvel együtt Nyers neve is szerepel, mint aki átadta rendeltetésének a felújított épületet. „A személyét is megörökítő felirat lényegét tekintve pontosan tükrözi a magyarországi kádárista/szocialista emlékezetpolitika holokausztot érintő narratíváját” – írja a szerző, kiemelve, hogy akkoriban a zsidók elhurcolásában tagadhatatlan szerepet játszó magyar közigazgatási és egyéb részvételről szó sem esik. „A zsidó szó nem is szerepel a szövegben, noha a nácik és az őket segítő magyar közigazgatás nem vallási, hanem faji alapú üldözést valósított meg” – hangsúlyozza Gerő, aki a kecskeméti városvezetésen és a helyi hitközségen veri el a port, hogy a mementó miért maradhatott idáig a falon.

Szavam sem lenne, ha nem szúrna szemet, hogy emlékezetpolitikánk mintha azóta sem menne bele igazán abba, hogy a németek által igénybe vett statisztafunkción honpolgáraink tetemes csoportja jóval túllendült. A történész szemrehányása tehát mit sem vesztett aktualitásából, ám ez őt nem zavarja. Igaz, a Kádár-korban a kényes témát valóban a szőnyeg alá söpörték, most viszont a szemetet keresztül-kasul kapja fel a különböző megítélések szele, a politika aktuális kívánalmaihoz idomulva.

Sokan ma is hajlamosak relativizálni az első zsidótörvény meghozatalától a halálvonatok indulásáig mindent, miközben a szembenézés fontosságát hajtogatják. Hajdanán valóban nem „illett” beszélni róla, ma közege válogatja, hogy a nemzet e szégyenteljes sebéről/áldozatáról hol mit mond és mutat be a hivatalosság. Valószínűleg a jegyzet írója számos példát fog felhozni arra, hogy miért súlyosabb bűn az elfedés, mint a kibeszélés hiánya, miért rosszabb szót sem ejteni azokról a témákról, indexre tenni azokat a szerzőket, akik érdemdús tevékenységük mellett szükségesnek tartották zsidó polgártársaikat kirekeszteni, bűneit ecsetelni olyan korban, amikor – akár akarva, akár akaratlanul – hozzájárultak százezrek halálához. Hőstett Nyirő József hamvait aktatáskában Romániába cipelni, Tormay Cécile-t piedesztálra állítani, Hóman Bálintnak erényei fényében vétkeit eltüntetni, a Szabadság téri emlékművet avatás nélkül fölavatni – de az a fránya tábla Nyers Rezsőről annak a kecskeméti zsinagógának a falán, amelyben a megszállás idején SS-tisztek lovait szállásolták el, megengedhetetlen kozmetikázása, továbbélése az átkos múltnak.

A meghalt szociáldemokrata politikusról közölt nekrológok egyike sem hallgatta el, hogy az elhunyt sok mindent végigszolgált, s abban, hogy a kemény diktatúra éveit ép bőrrel megúszta, része volt először talán a hitének, másodjára önámításának, de minden bizonnyal gyávaságának is. Csakhogy a történelem tele van olyan emberekkel, akik csak akkor lépnek elő progresszivitásukkal, amikor annak képviseletére esélyük adódik. Akkor viszont tántoríthatatlanokká válnak, utána pedig már nincs visszaút, vállalják a perifériára szorítottságot, a mellőzöttséget, nota bene akár a mártírhalált is.

Egy hosszú távra berendezkedett önkényuralmi rendszerben mindig több a kiegyező, a betagozódó, mint a tartósan és elszántan ellenálló. Miért volna ez másként a hatalmi piramis tetején elhelyezkedőkkel? Lehet őket szánni, elítélni, átsatírozni, de a változások eljövetelekor nélkülük ritkán lehet célhoz érni, hiába tagadjuk, szeretnénk meg nem történtté tenni támogatásukat. Egyébként az úgynevezett „belső erjedés” előtt sejteni lehet, hogy ki fog ebbe a körbe beletartozni – igaz, sokan közülük később szintén szívesen mutatkoznak a korai ellenállók között. Éppen ez az állandó mozgás, túltolás emeli feleslegesen magasra azt a hullámot, amelyik nem vevő az árnyalatokra, az összefüggésekre, a szavak és a tettek korokba való visszahelyezésére, s jönnek a válogatás nélküli utcaátkeresztelődések, szoborkeringők, Marx vagy akár Lukács György szurokba hempergetése, Nagy Imre fejbe kólintása.

Nem nyugtat meg, hogy ez a gyarló, politikát felszínesen fogyasztó köznek szól, a tudomány felkent művelői maguk közt ilyenkor elnézően legyintenek. Ugyanezt éltem át fiatalkoromban, és nem voltam annyira kíváncsi, alapos és szorgalmas, hogy kiüssem a belém kalapácsolt sablonokat. Lelkem rajta, nem akarom a felelősséget mindenestől átplántálni az akkori kurzusra, de rettentő nyomasztó újra átélni a leegyszerűsítés, a manipulálás e primitív válfaját, különösen, ha azzal szembesülök, hogy ugyanúgy hat, mint a múltban.

Nem megbocsátó, kiszínezve hagyott képekért esedezem. A magyar történelem jóval zegzugosabb annál, mint hogy váltakozva, de minduntalan fekete-fehérben tobzódjon. Még alaptörténeteink is sántítanak. Nemrégiben olvastam, hogy nem pusztán IV. Béla zsenialitásán múlt, hogy a 13. században kitakarodtak innen a tatárok – a mostoha időjárást sem szívelték. Szapulhatnánk Rákóczi Ferencet is, hiszen a csempészek profitjáért aggódókat toborozta harcához. Nincs olyan fényes diadal, amelynek ne lenne árnyoldala, más olvasata. És akad néhány olyan árnyék, amelyen csak a csupasz gonoszság süt át – márpedig ezen az okok feltérképezése sem szépíthet. Ideje volna több empátia, némi méltányosság, tárgyilagosság – a hatalom (akár tetszik, akár nem) stabilabb annál, mint hogy elmerüljön a legolcsóbb agitpropdumában. Bár lehetséges, hogy a módszer haszna, hogy a szembenállást mélyíti: a provokációk hassanak csak odaát ostorcsapásként, annak pedig, aki idebentről szól ki a kánonból, megvetés a része.

Gerő egyébként avatottabb történész annál, mint hogy vitába keveredjek vele. De hogy Nyers Rezső halálakor mindössze az ominózus glossza kívánkozik a tollára, nos, régészeti lelet ez is. Nyilván már sebtében készül az előterjesztés az emléktábla leverésére, kerül új is a helyére, hogy majd azt is leverjék. Nem kéne.