Tamás Ervin: Lélekláda | Netrix Media Systems

Tamás Ervin: Lélekláda

2018. február 10. 08:10 - szerző: Tamás Ervin

Azt kapjuk, amit megérdemlünk. Olyan az ország is, amilyennek építjük. Olyan a vezérünk, a pártjaink, a mező, amelyet parlagfű ver fel, a repülőtéri tranzitváró, amelynek foteljein hosszan fölhasadt a szövet. A magyar társadalom is olyan médiát kap, amilyet megérdemel. Sorolhatók az ebből a determináltnak tűnő keretből kilógó, száműzött vagy csak csendben magukba forduló egyének, akik bizonyos számú csörte után lógó orral látják be, hogy környezetüknek esze ágában sincs megváltani, átformálni a hazát. Azaz korholni, birkázni lehet a népet, ahogy azt tették évszázadok óta legnagyobb költőink, íróink, az eredmény mindössze néhány kiugró történelmi esemény, amelynek hullámai elülnek, nyomait elmossa az idő, hatása pedig végül pusztán annyi, hogy emlékét minden rezsim kedvére gyúrja-gyömöszöli. Legutóbb Vajda Mihály filozófus kapott hideget-meleget, mivel kifejtette véleményét az úgynevezett jobbágymentalitásról, amely szerinte az egész keleti blokkot jellemzi, a volt NDK-t is beleértve. Mindezt nem csupán az évtizedes elnyomás, a kommunista uralom mélyítette el, meghatározta a régebbi múlt is. A németek esetében például az „Elbán túli vidék” a junkerek által uralt jobbágyok világa, ahol a demokratikus magatartásformáknak nem volt keresnivalójuk. Ezen a fertályon elvétve találni parasztpolgárt, ahol ez a típus szórványosan kialakulhatott, ott másolására, elterjesztésére nem volt mód. A démosz kenyeret, rendet akart, nem liberális demokráciát. Néhol ideig-óráig a városi polgárság meg tudott erősödni, miliőt, kultúrát teremteni, de tartósan képtelenek voltak a felvilágosodás, a modernizálás szolgálatába állni, mert megosztotta őket származásuk, neveltetésük, és nemigen tudtak mit kezdeni az iparosodás révén beözönlő vidéki tömegekkel.

Rossz szembesülni az efféle eszmefuttatásokkal, történelmi meghatározottsággal, mert egyrészt lábhoz téteti a fegyvert, másrészt minden felelősséget leolvaszt azokról, akik azért mégiscsak tehettek volna, tehetnének valamit az alattvalók szellemi-anyagi fölemeléséért, az „örökölt” habitus megváltoztatásáért.

Manapság azonban inkább annak szól a dicshimnusz, aki a legjobban ráérzett a néplélekre, a politika non plus ultrája, ha valaki, ahelyett hogy átformálni, meghaladni próbálná a meghajlott, begyepesedett tulajdonságokat, akkurátusan egybeköti őket, s minden eszközt hadrendbe állítva a maga javára fordítja.

Kádár János az aktív közéletet a lojális tagságnak és a szimpatizánsoknak tartotta fenn, s nem zavarta, hogy a tömegek úri passziónak tartották a politikát. Ez a rezsim legszívesebben csak a feltétel nélküli rajongókat, a kiválasztottakat avatná be a műhelytitkokba. Naponta tapasztalható, hogy mennyire idegesíti hivatalait a mások, az „idegenek” kíváncsisága, akadékoskodása, tárgyalóasztalhoz pedig a legritkább esetben ül le velük. Egyik tanult emberük okfejtése abszurd, de őszinte: hogyan mer beleszólni politikai döntésekbe az a civil, akit erre nem választott meg senki? És ez a torz érv, ahogy a többi tett, gondolat ömlik tovább, egészen a legkisebb falu legkisebb intézményéig, ahol az úrhatnámság és a kiszolgáltatottság összes elporladtnak hitt jegye visszaköszön. Honfitársaink zöme máig nem tanulta meg, mi a különbség a helyét keresni és a helyezkedni szó között, hogy saját felelősségét ne küldje mindig más irányítószámra, ne mindig mást okoljon kudarcáért.

Orbán Viktor tulajdonképpen azt ismerte fel, hogy a helyezkedők országát nem megváltoztatni kell, hanem építeni rá.

Kora gyerekkortól elültetni, kifejleszteni az alkalmazkodás tudományát a legkülönbözőbb szinteken, tudással és képességekkel, de voltaképpen ugyanazt, az információt, a feladatot, a döntést felülről váró, az előrejutást, boldogulást az aktuális hatalomtól váró sereget létrehozni, amely hinni és gyűlölni egyformán szeret. Észre sem vesszük már, hogy a sok nemzetféltőnek az anyanyelvvel van a legtöbb gondja.

Fotó: Népszabadság-archív/M. Schmidt János

Az értelmiség nem ismeri Magyarországot, állítja Spiró György, ugyanúgy, ahogy anno az elődei. Önző, életidegen, szűk látókörű az elit, szolgalelkű a nép, formálódik cselekvésképtelenné az örökzöld tétel. Komoly elemzések születnek arról, hogyan vesztette el tömegkapcsolatait az örökségét e téren is felemésztő MSZP, s hogyan szervezi sziszifuszi munkával és adathalmazzal ezt a pénzben, aktivistákban nem szűkölködő, hajdan üzenetrögzítős pártnak titulált Fidesz. Az egyik nem tud, a másik nem akar kitörni ebből az évszázados mocsárból, ehelyett tabu lesz a tradícióknak az a szelete is, amely süllyedésre érdemes. Nincs, ahogy soha nem is volt egyezség arról, hogy a történelmi emlékezetből mit kéne előhívni, elemezni vagy elfeledni. 2018-ban is körülbelül ott tartunk, ahol 2014-ben. Érthetetlennek tartjuk, hogy ilyen mennyiségű visszaélés, önkényes, jogállamból bohócot csináló, primitíven manipuláló rezsim miként vezethet ekkora fölénnyel. Hogyan csaphat be ennyi választót? A kérdések, mint a szappanbuborék pattannak szét a légtérben, s marad a bénító refrén: ők akarták!

Mégsem igaz az, hogy Orbán Viktor a maga képére formálta a népet. Ehelyett minden porcikájával azt kutatta, hogy mit szedhet elő a maga javára abból a „lélekládából”, amelynek egykor maga is részben elviselője, részben lázadója volt.

Ehhez a „lélekládához” ma nagyon kevesen férnek hozzá, s azok is rossz érzékkel, kapkodva, külsőségekre koncentrálva teszik ezt. Sok mindent gondolhatunk egy nép lelki alkatáról, írja Bibó István, de tudományos értelmező eszközzé nem tehetjük. Szalai Erzsébet ehhez hozzáteszi, hogy legfeljebb történeti-strukturális kontextusba ágyazva, de ott is csak módjával, fenntartásokkal, nem pedig belékapaszkodva. Persze kétségkívül nehezebb a nép előtt menni, mint utána. És ha most nem olyan világot élünk is, egyszer csak meg kéne valakinek próbálnia.