Tamás Ervin: Hódmezővásárhely, feltételes megálló

2018. március 2. 08:37 - szerző: Tamás Ervin

2014-ben a Fidesz a rezsicsökkentést, 2018-ban a migránsveszélyt helyezte kampánya középpontjába – az origótól szinte alig eltávolodva, minden mást erre fűzve, ebből kiindulva. A korábbi téma mára fényét vesztette, sőt számítások igazolják, hogy jelenleg az ellenkezője igaz, a világpiaci ár alacsonyabb, mint az itthoni díjszabás. Abszurd szituáció: most az ellenzék nyomul egy lehetséges árcsökkentéssel, de úgy tűnik, mit sem ér vele. Kéznél a mindig használt dörgedelem: mert ügyetlenek. Berekedt a hangjuk a sok hisztizéstől, egymás elleni kirohanásoktól. Közben hagytak magukkal kibabrálni, kiszolgáltatottá, passzívvá tenni a közönségüket, akik elfordultak a pártoktól, hitelvesztésüket jelzi, hogy a diákok manapság nagyobb tömeget tudnak mozgósítani, mint az általuk szervezett tüntetések.

A hódmezővásárhelyi precedens arra int, hogy illőbb és reálisabb elhagyni a jól ismert mezőt, amely sokadszorra azt taglalja, milyen okok vezettek az ellenzék kómájához, jobb esetben vegetálásához. Mert bár sok minden igaz a korholásból, a hibáknak nem kellene okvetlenül odáig vezetniük, hogy a társadalom többsége nem utasítja el teljes erőből, amit lát, ami a szeme előtt leplezetlenül zajlik, mert vaknak tetteti magát, úgy érzi, nincs köze hozzá, vagy feleslegesnek tartja az erőlködést. Hiába mutatják ki nemzetközi kutatások, hogy boldogtalanabbak vagyunk, mint a többiek, rossz a közérzetünk – mintha valamiféle különleges szérummal kezelnének, újra és újra beletörődünk abba, hogy mi már csak ilyenek vagyunk.

A vakcina hajlamosít arra is, hogy az okokat határainkon kívül keressük, elhiggyük, hogy a nagyhatalmak kiszipolyozása, diktátumai verték-verik mindig béklyóba a magyart, amit tetéz a Nyugat dekadenciája, az a félreértelmezett szabadságeszmény, amely félresöpri a normalitást, a tradíciókat, a keresztény értékeket, a család szentségét. Hiszékenységünk ellenére azonban mégsem Szamarkand felé nyomulunk, hanem a spanyol tengerpartra; az orosz kozmetikumok helyett Chanelt veszünk; a gyerek pedig inkább Dániába megy egyetemre. A hátunk borsódzik a Nyugattól, de ettől még a kurzus kegyeltjei úgy tömik egymás zsebébe az uniós pénzt, mint egykor Rodolfo a trükkel elcsent pénztárcát.

Még azzal is restek vagyunk leltárszerűen szembenézni, hogy konkrétan mit is kifogásolnak bizonyos nemzetközi szervezetek, tekintélyes tudós testületek, netán a brüsszeli bürokrácia, minden további nélkül elfogadjuk: nehezen megszerzett szuverenitásunkat veszélyeztetik. A jogállamiság, a humanitás, a kontrollok tendenciózus felszámolása, az állam és a klientúra összefonódása, a tájékoztatás kisajátítása egy-kettőre átöltözik a fenyegetettség jelmezébe, s a többség tapsol, ha a főnök blablaként értékeli a bírálatokat, sőt az sem kelt gyanút, hogy kijelenti: ő Azerbajdzsánban érzi igazán otthonosan magát.

2014-ben a rezsimegtakarítás fölötti örömünk érthető volt, ilyesmivel valóban lehet kampányolni, új szavazókat szerezni a kitartó régiek mellé, talán csak a túl kifinomult ízlésű emberek mosolyodtak el a számlán, amin a havi, majd az éves, sőt azt követően a hatályba lépés óta emígy spórolt pénzünk szerepelt. A tájékozottabbak talán észrevették, hogy a közmű-államosításnak vannak vadhajtásai is, például a vízszolgáltatás terén vagy a gázbeszerzésre alakult furcsa, de óriási haszonnal dolgozó baráti cég esetében.

A jelenlegi kampány azonban olyan tájat vesz birtokba, amely egyszerre földhözragadt és irracionális, valós és képzeletbeli, turbó fokozatban szennyes és riasztó. Igaz az, hogy Orbán Viktor az elsők között vette észre az Európára leselkedő migrációs veszélyt, sokadlagos szempont az, hogy bizonyos orosz, esetleg egyéb titkosszolgálati források vagy a jó ösztöne súgta reakcióját. Az sem kétséges, hogy ezt a fenyegetettséget sokan bagatellizálták, amit most a fejükre lehet olvasni határon innen és túl. Tény viszont, hogy kerítést immáron senki sem akar bontani, sem a pártok, sem a civilek nem terveznek monstre betelepítéseket, még akkor sem, ha nem csupán etimológiailag választják szét a menekülteket a migránsáradat hordalékától.

A hatalom arra törekedett, hogy vagy-vagy helyzetet hozzon létre, nincsenek árnyalatok, aki nem a tömeghisztéria szintjére akarja emelni az amúgy is jelenlévő iszlámellenességet, az migránssimogató. A magyar kormánypolitika mindent egy lapra tett fel, az idegenellenesség felkorbácsolására, amelynek számtalan képtelen, szomorú, hidegrázós történetébe Őcsénytől Sátoraljaújhelyig napról napra beleütközünk. Megítélés kérdése, hogy ez a minden eszközt, pénzt igénybe vevő kampány mennyire professzionális vagy romlott, bár amondó vagyok, hogy a Fidesz politikájában egyre több az olyan mező, ahol egyszerre van jelen a perfektség és a gátlástalanság. Kiszemelték a célszemélyt, akinek egy korai, azóta általa is meghaladott tanulmányát egymás szavába vágva kántálják. És hiába csillapodott a menekültáradat, hiába nincs az a migráns, aki a délibábos Alföldet választaná a jégvirágos Svédország helyett, hiába volt az ezer sebből vérző betelepülési kötvény, hiába derült ki, hogy szép számmal érkeztek hozzánk állampolgárként ukrán bűnözők, hiába adtak ki mégis körülbelül 1300 menekültstátust, itt egy arab származású, közszeretetnek örvendő gyermekorvos felmondása miatti kesergést képes úgy kommentálni tanult kollégája, hogy az migránshiszti.

2018-ban tehát a rezsim nem a rezsivel, hanem a kvótával operál. Mint Mórickának, mindenről ez jut az eszébe. Felmondatják a leckét ostobáikkal, okoskodóikkal, buzgó kiszolgálóikkal és tudós elitjükkel, nincs menekvés. Ha létezhet kétségbeejtő siker, ez az lehet. A hódmezővásárhelyi fiaskó viszont minden hiedelem ellenére azt jelzi, hogy azért van ennek az uralkodási szisztémának határa. Túlzás, hogy váltóhoz érkeztünk. De feltételes megállóhoz mindenképp.