Tamás Ervin: Dühök

2018. április 6. 11:37 - szerző: Tamás Ervin

Hagyjanak békén azzal, hogy hol és hány kormány bukott volna már bele ennyi botrányba, miért nem veszik őrizetbe Kósa Lajost, miért nem vizsgálódnak a bejelentett ukránok, a pénzmosók és egyéb, saját lábon állók ügyében, kinek a pénzén lő le engedély nélkül háziállatot Svédországban a miniszterelnök-helyettes, miért fogják még mindig Farkas Flórián kezét.

Pontosan azért, mert így foghatók, bármit megtesznek, és valamire kellenek. Bizonyára jó azt hinni nekik, hogy kellenek valamire, megbokrosodnak az érzéstől, kihúzzák magukat, szembesülnek a kivételezettséggel, és hiányzik a szervezetükbe épített mérce arról, mikor és mekkora lépéssel haladnak át az első morális, majd törvényekbe ütköző határvonalon, hogy azután egyre gyakrabban és egyre kevesebb fenntartással lépjék át a többit.

Rendszerhiba, hogy mindig akad olyan, aki rosszul kalkulál, mint a nagyhangú Voldemort, őt kilökik, mint papírgalacsint a busz ablakán, repked a szélben, holott azt hitte, szerves tartozék.

Csakhogy a ritka kivételek éppen arra intik a szereplőket, hogy minden pillanatban, minden idegszálukkal bizonyítsák nélkülözhetetlenségüket. Márpedig ahhoz nem elég az önfeladás, ahhoz ki kell forgatni szavakat, embereket, közösségeket a saját tartományukból, össze kell zagyválni értelmezési kereteket, labilissá kell tenni korábban meggyökeresedett értékeket, fogalmakat, a legkülönbözőbb félelmeket kell tárolni, ugyanakkor mások felé tovább kell sugározni.

S még ekkor is csak reménykedhetsz abban, hogy ki nem ereszthető láncszem vagy a láncban. Ezek a láncok sokáig erősnek tűnnek, szétfeszítésükhöz nem elég a néhol fellépő belső zavar, a perifériára szorított nyilvánosság, a zárványszerűen felbukkanó társadalmi akarat. A kurzus agytrösztje a politikai haszonszerzés általuk kidolgozott képleteivel van elfoglalva, bízik Farkas Flórián romavevőjében, amely annyi szavazatot szerzett már, hisz mondjuk Simonka helyi erejében, Kósa hosszú futásában, Semjén keresztényi mosolyában, az Elios lassan kialvó fényeiben, hiszen van tapasztalata abban, hogyan laposodnak, jelentéktelenednek el a botrányok, ha azokat az arra hivatott szervek előre megfontolt szándékkal árnyékban hagyják.

A regnáló hatalom láthatóan egyfajta dühre összpontosít, s csak most kezd tartani attól, hogy létezhet, fölébredhet egy másik düh is.

A migránsáradat létező problémájából 2015 óta csináltak átgondoltan és konzekvensen rémlátomást, kollektív lázálmot, olyan ördögi produkciót, amely párját ritkítja. Minden emberi salak felszínre tört már általa, becsatornázható, gyúrható, alakítható az indulat, hús-vér menekült sem kell hozzá, elég a fantomkép, Brüsszel, Soros, ENSZ és néhány migránssimogatással meggyanúsítható, rágalmazható civil.

Hiába kerülnek egyre messzebb a kötelező kvóták, hiába nem akar senki komoly létszámú szervezett betelepítést, kerítésbontást, a megoldások keresése is elég a hazugságok megalapozásához. Szó sincs itt szuverenitásunk védelméről, a mi függetlenségi háborúnk kizárólag belpolitikai célokat szolgál, a düh ébrentartását. A jogállamiság, a normák, a szabadságjogok lábbal tiprásába, a nyilvánvaló csalások kivizsgálásának hiányába, személyes ügyek emberi jogi felülbírálatába törik bele „nemzetközi bicskánk”. Sértődött és a legtöbb helyszínen hamis szabadságharc a miénk.

Fotó: Kökényesi Gábor

Csakhogy ott lapul, csírázik, nő az a másfajta düh is. A becsapottak, kisemmizettek, a tényekbe, az értelembe kapaszkodók dühe. A rezsim ezt sokáig lenézte, kreatúráira szignálva megosztotta, érintettjeit egymás ellen használta, ha szükség volt rá, sete-suta törvényekkel korlátozta, vagy végső esetben, zömmel lényegtelen ügyekben hátrébb lépett picit. Jól operált a rendelkezésére álló, korlátlannak tűnő forrásokkal, s ez növelte önhittségét, elaltatta veszélyérzetét.

A vele szemben álló pártok leginkább egymás ellen értek el valamit, a macska-egér harc alaposan megviselte szervezeteiket, közönségüket, szellemi holdudvarukat. A civilek ódzkodtak a pártlogóktól, de e nélkül is azonnal bélyeget kaptak. Kinőttek, majd megkeseredtek egyéniségeik, többségük marginalizálódott vagy komolytalan politikai szerepet vállalt. Az új generáció mozgalmai előbb szakmai szinten szerveződnek, de tiltakozásukkal szükségszerűen érnek politikai mezőbe, felébresztve tetszhalottságából az ellenzéket is, amely hol belecsap, hol beleköp egymás tenyerébe.

De az új, hogy ez a bizonyos másfajta düh egyre jelenvalóbbá válik, becsatornázható, s tiltakozó szavazatokban ölthet testet, ahogy Hódmezővásárhelyen megmutatkozott. Mondják, hogy a hozzánk hasonlatosan összeállt, tekintélyelvű rendszerek csak lassan, alig észrevehetően kezdenek bomlani, de ha azok a bizonyos láncok szétpattannak, nincs megállás. Lazul a belső szolidaritás, kétségessé válik az egymásrautaltság, a feszültség hibákat hoz felszínre, az arrogancia a félelemkeltés helyett kétségbeesett makacssággá silányul, miközben mindent elönt az egyre akadálytalanabbul szivárgó fekália.

Mostanában mindenki azt méregeti össztársadalmi szinten, melyik szakaszban veszteglünk vagy éppen robogunk át rajta rohamtempóban. Homályosak a közvélemény-kutatási adatok, de megremegtek a sziklaszilárdnak hitt alapvetések. A különböző dühök osztódással szaporodnak, keverednek, kiismerhetetlenné teszik a terepviszonyokat. Mégis, a pontos számok, tendenciák hiányos ismerete ellenére fölismerhető a zavar, amelynek semmiképpen sem lesz vége vasárnap éjféltől.

Magasba emelkednek persze a győztesek karjai, de a dühök az eredménytől függetlenül velünk maradnak. Nincs esély a katarzisra, a megnyugvásra, nincs az asztalfiókban valamiféle, legalább az ellenzéken átívelő, tisztázó megbékélési terv, s megint, mint már annyiszor, a különféle elég- és jóvátételek közti manőverezés vár az országra. Már hosszú ideje kizárólag a revánsból halmoztunk föl rutint. Igazságosból és igazságtalanból, végeredményét tekintve végül majdnem egyre ment. Jelenleg tanácstalanok kérdezik a profinak hitt tanácstalanokat, mit csináljanak, szavazzanak-e egyáltalán, s ha igen, kire. Korábbi alkalmakkor bevált ajánlás volt, hogy voksolj a kisebbik rosszra. Most még abban sem biztos az ember, hogy azt hol keresse.

Nehéz hétfő elé nézünk.