Tamás Ervin: Az Orbán-rendszer csapdája

2018. február 2. 08:12 - szerző: Tamás Ervin

Korábban úgy tudtuk, hogy a Fidesz elsősorban szövetséges pártjait tudja módszeresen ízekre szedni, kicsontozni, a számára szükségtelen darabokat a szélrózsa minden irányába szétszórni, hogy a megmaradt csonkot egyszer s mindenkorra magához láncolja. A kétezres évek elejétől azonban Orbán Viktor megtanulta, hogy az ellenzékkel kapcsolatos nagyvonalúság is visszaüthet, tehát jaj a legyőzöttnek.

Azt hinnénk, hogy a politikai paletta másik oldalán ezt hamar felismerték, s azokat a szálakat igyekeznek szorosabbra fűzni, amelyek összeköthetik őket. Hogy erre kevés a hajlandóság, tudjuk-látjuk, mint ahogy azt is, hogy ennek számos indokolt és gyűrötten előrángatott oka van. Mindenesetre a rezsim 2018-ra tökélyre fejlesztette ellenfeleinek megosztását, ellehetetlenítését, ahol akár az izomtónus akaratlagos működését vagy reflexeit felfedezi, oda törvényt, médiát, ellenőrt, netán kidobóembereket küld, ellenszervezetet alapít, pártok, kamarák, szakszervezetek születtek szolgálatukra.

E ciklus ideje alatt Orbán Viktor számára tulajdonképpen egyetlen igazi és váratlan csapás érkezett, társának és a hozzá tartozó sajtóbirodalomnak az elvesztése, amelyet, bár átlátszó fondorlatokkal, de rohammunkával pótolt. Jelenleg pedig éppen azon fáradozik, hogy Simicska Lajos csicskásának állítsa be a konkurenseket, kiradírozva azt az időszakot, amikor is a Fidesz Lajos nélkül lélegezni sem tudott volna.

A közélet térfigyelő kamerái most, a választási kampány küszöbén is azt rögzíthetik, hogy az ellenzék egymást csepüli, sőt külön rekeszt nyitottak a betagozódók, kollaboránsok, a Fidesszel üzletelők nyilvános meggyanúsítására. Nem minden sejtetés légből kapott, vannak szállongó történetek, érzékelhető jelek kis és nagy árulásokra, akár megszemélyesíthetők is volnának bizonyos alkuk, amelyeknek soha nem járnak a végére, talán azért sem, mert az még inkább ellehetetlenítené, eszköztelenné tenné őket.

Fotó: librarius.hu

A porondon egyre élesebb és kevésbé válogatós a küzdelem a megmaradásért mind közösségi, mind egyéni értelemben, ugyanakkor éltető energiához, pénzhez, valamint bátor és aktív holdudvarhoz mind nehezebb hozzájutni. Érdektelen, hogy beteg-e a demokrácia, vagy ez már maga a kifejlett autokrácia, a Fidesz nyolc év alatt módszeresen kiszárította, szikesítette a plurális közélet talaját, s félő, hogy egy újabb választási győzelemnek is lesznek még meghódítandó, sejthető célpontjai. Ezen a terepen könnyen talál magának utat egy okos, kompromisszumnak látszó megalkuvás, túlélést biztosító alku, amelyik mintha kulcsot kínálna, időt az erózió, a hitelvesztés megállításához – vagy csak egy meghatározott körnek az egzisztenciális kibekkeléshez.

A hatalom az ostorpattogtatáson túl mézesmadzagot is használ, megkörnyékez, úgymond segítséget nyújt szervezeteknek, műhelyeknek, személyeknek, s nem is vár túl sokat cserébe, csak mondjuk annyit, hogy példa legyen, legitimáljon. Előáll az ismerős dilemma, hogy szabad-e az ilyesmit elfogadni, vagy ehelyett látványos szaltóval a mélybe kell-e zuhanni. Tipikusak a magyarázatok is, megmosolyogtatók annak, aki megússza az ilyen súlyú választást, kínos, aki belekényszerül, azoknak pedig érthető, akik képesek még tárgyilagosan és empatikusan gondolkodni.

Mindettől függetlenül végtelenül szomorú, hogy idáig jutottunk; Tarr Béla filmrendező keresetlen tömörségű megfogalmazásával, hogy

együtt basztuk el.

Hozzátenném persze, hogy nem egyenlő mértékben.

Jó volna persze az árulókat nevesíteni és fülön csípni, kirostálni a surranópályán kegyeket keresőket, a minimális tartásukat elvesztő nagyszájúakat, a politika pernahajdereit, akik pusztán attól rettegnek, hogy kényelmes helyükről kipenderülnek, mert pártjuk, szervezetük eltartóképessége egyenlő a nullával, nem vár rájuk másutt alibitisztség, de még elfogadható állás sem. Tudvalévő, hogy a társadalom viszonylag kevés Mucius Scævolát, Robin Hoodot tud felmutatni, sőt spártai jellemből sincs túlkínálat. Ráadásul szűkebb pátriánkban az áldozat mintha inkább ügyetlen lúzerként jelenne meg, semmint elveihez hű katona, akinek töltve a fegyvere. A pálya az egyik oldalon megtelik pragmatikus, mindent vállaló törtetőkkel, kis kapacitású reszortfelelősökkel, a másik pedig kontraszelektálódik, kiürül szellemileg és emberileg, értékorientált kisebbsége jobbára panaszosan hümmög, tanácstalanul széttárja a karját, netalántán hőzöng, és megbukik.

Ezért nem tudok mit kezdeni Soros György általánosító vádjaival, miszerint Orbán megvásárolta az MSZP vezetőit, és kémeket tart a feltörekvő kis pártokban. És hiába rímel erre Gyurcsány Ferenc hétvégi beszólása, hogy a DK-n kívül mindenki megkötötte a maga alkuját a Fidesszel. Mert a rendszer csapdája éppen az, hogy akarva-akaratlanul ők is részeivé válnak a színjátéknak. Rosencrantz és Guildenstern megint megmondja nekünk a tutit.