Tamás Ervin: Ahmed

Azért ez bonyolultabb. Kiderült, hogy Ágh Péter, a Fidesz–KDNP országgyűlési képviselője február óta egy F. Ahmed nevű férfitól bérel lakást. A honatya magyarázata szerint szó sincs arról, hogy Ahmed migráns volna, magyar állampolgár, persze úgy, ahogyan Szél Bernadett tanácsadója is, aki Németh Szilárd szerint maga a nemzetbiztonsági kockázat. Fogalmam sincs, hogy maguk a szóban forgó Ahmedek minek érzik magukat, mint ahogyan arról sem, hogy gyakorolják-e vallásukat, vagy már régen hátat fordítottak neki. Annak a sátoraljaújhelyi arab származású gyermekorvosnak a lelkiállapotával sem vagyok tisztában, akit nemrégiben migráncshisztivel gyanúsított meg kollégája, bár nem hiszem, hogy ne maradt volna benne parányi tüske, annak ellenére hogy a kórházvezetés megvédte és maradásra bírta.

Nem vitás, hogy ezek az emberek több ezer társukkal már régen beilleszkedtek a többségi társadalomba, bírják nyelvünket, szeretik kultúránkat, fogalmuk van tradícióinkról. Szeretik második hazájukat. És valamiképpen kötődnek az elsőhöz, ott maradt emlékeikhez, rokonaikhoz, rituáléikhoz. Békében megfért mindez egymás mellett, nem okozott meghasonlást, s nem függött sem a politikai berendezkedéstől, sem a komfortérzettől. Az Ahmedek lojálisak és empatikusak, elképzelhető, hogy eleinte szaporán bólogattak, amikor a migránsáradat veszélyeiről értesültek, s bár sajnálták a háborúk, a nélkülözés elől menekülteket, önmagukat más csoportba sorolták, sorsukat megkülönböztethetőnek vélték a kerítés másik végén rekedtektől. Más okok ragasztották őket ide, egyetemi tanulmány, házasság, szakmai és álláslehetőség, s ki tudja, mi – még menekülésnek sem szívesen nevezik választásukat.

Csakhogy borzasztóan nehéz és egyre nehezebb megkülönböztetni magukat nekiindult társaiktól. És nem csupán azért, mert az önkiszolgáló boltban vagy az autóbuszon nem írhatják ki magukra, hogy mióta élnek itt, hanem azért is, mert énjükön dörömbölni kezd a meghasonlottság, tartásukat akarja kibillenteni, amitől ma már akkor is szenvednek, ha a hivatalos politika vállon veregeti őket: „nem rátok gondolunk”. Az a bizonyos Ahmed gond nélkül kiadta a lakását Ágh Péternek, de amikor a politikus azzal védekezik, hogy ő más Ahmed, mint a többi, összeszorul a szíve, hiszen bár más, mégsem más. Számára eddig fel sem merült, hogy származása miatt gond lehet egy lakáskiadással, bár ez így nem igaz, mert egyre több intő jel férkőzik a közelébe, tökéletes magyarja alkalmas rá, hogy értse, mit beszélnek a háta mögött, s ha komolyabb inzultus még nem érte is, ismerőseinek történetei riasztók. Egy másik Ahmed képtelen magának otthont bérelni, nem engedik be egyik-másik étterembe, a kebabos a bőrén érzi a gyanakvást, a sok Ahmednek kézenfekvő volna ugyan az okokat a „későn érkezőkre” hárítani, erre jó érzésű ember képtelen. Pislákol benne enyhe szolidaritás, bár igyekszik elfojtani, ettől lesz még kizsigereltebb, még szomorúbb. Agyában szakaszolni próbálja a folyamatot, ahogyan eleinte még különválasztható volt a migráns és a menekült, a háború, a halál elől menedéket kérő és a gazdasági bevándorló, később úgy folyt az egész egybe, mint a patak a folyóval, környezete viselkedésén szinte fokról fokra regisztrálhatta a változást, elmúlnak az árnyalatok, ha fejszévé alakul a szike.

Ahmed nagyon örül, ha arról olvas, hogy második hazája megállapodást köt Marokkóval több száz egyetemi ösztöndíjas fogadásáról, görcsösen hinni akar abban, hogy ezt méltányolja a magyar lakosság, hiszen a felsőoktatás nyer ezzel, „jöjjenek csak”. Nem szabad felülni a rosszindulatú szóviccnek, hogy tárt karok helyett tárt karók fogadják majd őket, hiszen híres a magyaros vendégszeretet. Ahmedben visszaköszönnek megérkezése pillanatai. Akkoriban úgy ítélte meg, hogy vele szemben a távolságtartás keveredett a kíváncsisággal, nyelvét, szokásait valamiféle egzotikumnak tekintették, beilleszkedését nem akadályozta merev elutasítás, pláne nem kiközösítés. Dicsérték szorgalmát, igyekezetét.

Most pedig nincs nap, hogy ne olvasna a saját fajtája okozta bűnről, fenyegetésről, terjeszkedésről, amely minden ízében veszélyezteti azt, amit ő már majdnem a sajátjának érzett. Soha nem fogalmazta meg magában, hogy hol tart az integrálódásban, beolvadt-e vagy csak akklimatizálódott, az pedig végképp nem foglalkoztatta, hogy másként imádkozik, másként szól szívéhez az arab zene, mint kollégáinak. A második generációt számára a fia és a lánya jelenti, s néhanapján a lelkifurdalás, hogy alig-alig avatta őket be szülőhazája sorsába, hagyományaiba, összesen, ha kétszer voltak ott látogatóban, akkor is alig másként, mint a turisták. Ma örülnie kéne ennek, meggyőznie magát arról, hogy így van az jól.

Talán a gyerekeket megóvta attól, hogy minden hír mögött apjuk történeteit keressék, hogy mástól vett el munkahelyet, hogy minden megürült lakásba magyarok helyett őt költöztették be, a romáknak szánt pénzt ő vette el, a szociális forrásokat az ő ellátása csapolta meg. Ömlenek köré a riasztó adatok, amelyek nem róla szólnak, hamisak, de mégis borsódzik tőlük a háta, mintha egész itteni életét hasznavehetetlenné tenné a mindent ellepő indulat, az áramlás nem viseli el még a józan megkülönböztetést sem, látja, hallja, érzékeli közvetlen közelében, hogy mit kap az, aki megpróbálja útját állni a sorozatban gyártott kliséknek. Az emberek többsége, közvetlen ismerőseit kivéve már nem tud és nem is akar különbséget tenni közte és a potenciális terroristák közé, a félelem a pórusokba kúszik, általánosít, üldözendő kupacba gyűjt mindent és mindenkit. Ahmed szerint nincs ennél nagyobb nemzetbiztonsági kockázat, de ezt is csak magában mormolja, költözni kéne, ismét költözni, sóhajtja, s fogalma sincs, hogy ezt miféle kategóriába dugná, menekülés lenne-e, vagy gazdasági migráció.

A választások után majd eldől, nyugtatja magát a fal felé fordulva, és csodálkozik, hogy még mindig két nyelven álmodik.