Tamás Ervin: A vezérszurkoló és a politikai nívó

2017. december 22. 08:11 - szerző: Tamás Ervin

Az elbutítás, kiürítés mesterei előbb-utóbb könnyen hasonlatossá válnak áldozataikhoz. Lehetséges, hogy az agymosás vezérlőközpontjában zárlatossá válik a kultúrafogyasztás, kicsapják a biztosítékot a művelődés klasszikus kritériumai, ha a politikai csaták személyes harcokká fajulnak, a lealacsonyító, igénytelen kommunikáció visszahat művelőire is?

Ez a rezsim, mint előtte valamennyi, iszonyú dörgedelmekkel ítélte el a filmművészet amerikanizálódását, majd habozás nélkül alkalmazta a semmitől vissza nem riadó, ferdítésekben tobzódó, szügyig ható amerikai kampánystratégiát. Az elemzők is hajlamosak különválasztani az eszközök profi használatát a manipuláció tartalmától, alantas szándékától, leszűkítik mindezt egy imponáló hatalmi fogásra, melyben nincsenek szabályok, a szellemi ököljog mindent felülír. Az érzelem indulattá, a hit vakhitté, a fanatizmus fundamentálissá gerjesztését a szavazótábor mozgósításával azonosítja a szakzsargon. Hol van ehhez Hollywood rosszabbik arca?

A tömegigény fáradhatatlan kielégítése egyre lejjebb szállította magát a tömegigényt is, érvénytelenítve az emberi kíváncsiságot, kiiktatva az értelmes vita iránti igényt. A bulvár kilépett medréből, és az informatika forradalmával a politika globális fegyverévé vált. Ma már nem elég a leegyszerűsítés, az útszéli reakció a menő. A kultúrával kapcsolatos örökzöld, kiművelt emberfőt építő mondások eláztak, mint esőben a lom. A hatalmi gúla tetejére törekvők egészen más alapokra, kívánalmakra összpontosítanak, mert egészen mást várnak el tőlük, mint a minőséget és a minőség továbbadásának képességét minden értelemben.

Lehet, hogy sokan közülük kivetkőznek önmagukból, álcát öltve közönségesek, de mintha egyre többen volnának, akik bensőjükből vezérelve ordenárék, alattomosak, gorombák, s eddigi karrierjük igazolta számukra, hogy csak így tovább. A parlamentben gondolatok helyett hazugságokkal, csapnivaló poénokkal operálnak, a szint pedig folyamatosan süllyed. Elhiszem, hogy némelyik jobb sorsra érdemes politikus belefárad abba, hogy sok sületlenségeket mond és hallgat, így – tisztelet a kivételnek – megmagyarázható védekezési mechanizmussá válik a magaskultúra iránti étvágytalanság.

A jelenlegi parlamenti frakciók olvasási szokásai zömmel a beszámolók, jelentések, tervezetek Bermuda-háromszögében bolyonganak, sokuknak még az érdekesebb történészi, közgazdasági, politológiai tanulmányok átpörgetésére sem futja az időből – alkotóerejük pedig kimerül a gombnyomogatásban. A „hiúság vására” a rongyrázásban nyilvánul meg, nem a műveltség fitogtatásában. Ügyetlen, bazári gesztusok sora sokkol: a giccses művek átadási rituáléjától a zsírban tocsogó lakomákig – legendás fotók: Tállai-ajándék a vezérszurkolónak (Puskás-festmény), vagy Mészáros Lőrinc, bőségasztalnál ülve, körülötte álló hölgyek karéjával.

Fotó: Facebook/Tállai András

Vajon milyen tulajdonságoktól kell megszabadulnia annak a bürokratának, aki még a szemmozgását is képes kordában tartani, amikor felmondja a kötelező leckét? Vagy elég a lekezelő cinizmus? Nyolc óra színlelés, nyolc óra titkos visszavedlés a sokat csepült értelmiségi szintjére, csak mások meg ne lássák?

Az uralkodói gúla közelében lévő szellemi holdudvar kiválasztódási szempontjai persze lehetnek nívósak, de ahol az udvar szegényes és kiszolgáltatott, ahol már a szuverenitás morzsáinak megőrzése is kiváltság, ott nagy a beszáradás veszélye. Ott van például a kultúrával államtitkári rangban foglalkozó Hoppál Péter Pécsett saját alakjával ékesített karácsonyfadíszekkel gondolta színesíteni kampányát, ami a pofátlanság és az ízléstelenség szomorú rekordja.

A kivételektől eltekintve a politikusok leginkább olyan kulturális eseményekre rajzanak ki, amely vagy a helyszín, vagy a program és annak szereplői miatt politikai üzenettel bír, a kapható élmény másodlagos. Az OTP világtakarékossági napjának exkluzív műsora vagy a Prima Primissima-díjak átadása attól érdekes, hogy ki van ott s ki nem fért a meghívandó keretbe, a nézőtéren egymást vizslató tekintetek leginkább ezt veszik számba. Az ismert politikusok közül „csak úgy” kevesekkel találkozik a színházi szünetben, koncertek előcsarnokában. Ascher Tamás a minap a Facebookon megjegyezte: „Nem járnak a Katonába, az Örkénybe. (Kivéve Pokornit; őt mindkét színház nézőterén láttam már.) L. Simonnal az Operettben találkoztam, nagyon rossz musicalelőadáson, hivatalból volt jelen, Keró ünnepelte őt, etette-itatta a szünetben. Nemrégiben a Katona cseh írásokat bemutató estjén megjelent Németh Zsolt feleségével és egyik fiával, ő is hivatalból jött…” Megfigyelhető a szinte beteges szelekció – már nem a mű vagy annak tolmácsolói, hanem leginkább pártszimpátiák befolyásolják a közönség összetételét. A zongorista játékán túl annak vélt vagy valós politikai beágyazódottsága a téma a lépcsőfordulóban, ma már valamennyi művészeti ágban közönséget választ magának a táborlogika.

És akkor még nem beszéltünk a kiemelt támogatottságot élvező sportról, amely szintén elég példával szolgál a rendellenes viszonyokra. A szponzorok egymást tapossák az adakozás lehetőségéért. Nagylelkűségüknek gyakran semmi köze a cég pr-stratégiájához, inkább a helyezkedéshez, hiszen manapság már lehet, hogy az a legfőbb stratégia. Bár a stadionok hétvégi látogatottsága hű tükre a magyar futball színvonalának, a potentátok VIP-szektoraiban alkalmanként ott feszít a társadalom krémje, s kamatoztatható jelentősége van annak, kik ülhetnek a főnök közelében. (Ahogy az Index írja: „Már a kolbászfesztiválnak is van VIP-je.”) Hogy egy hatalmi konfliktus miként játszódik le az elit berkein belül, s hogyan süllyed a kocsmai szintig, azt jól mutatta, ahogyan Simicska Lajost a veszprémi aréna VIP-páholyából kipenderítette az új földesúr.

A közélet naponta szembejövő primitív gesztusai, a T. Ház hangneme, a nyilvánosság alpári fogásai, a kicsinyes bosszúhadjáratok, a magánélet gátlástalan és bárdolatlanul célirányos kiteregetése persze nem állítható automatikusan párhuzamba a kultúrahiánnyal, a legelemibb normák sutba dobásával – tapasztalhattuk, hogy Beethovent imádva is lehet valaki gonosztevő. Csakhogy amikor tömegméretekben hasonul az elit a plebszhez, azt az etalon, az igényszint is megsínyli.

Talán segít valamit a helyzeten, hogy a minap nyilvánosságot kapott: Orbán Viktor kedvenc szerzője állítólag Yuval Noah Harari, napjaink egyik legnépszerűbb történésze. A miniszterelnök érdeklődését minden bizonnyal az keltette fel, hogy Harari szerint a liberális demokrácia válságba jutott, a szabadpiac és a liberális szabadságjogok nem teszik automatikusan és folyamatosan jobbá az emberek helyzetét. De most legyen ez mindegy. Elképzelem, ahogy alattvalói ezt meghallva idegesen keresni kezdik, ki ez a pasas, majd két, magyarul megjelent kötetét egymás kezéből kapkodják. Ez is valami.