Pungor András: A cuki Vona meg a fuldokló baloldal

2017. november 24. 08:16 - szerző: Pungor András

Vona Gábor volt a vendége a Spinoza-háznak. A pódiumbeszélgetésen – az egykori zsidónegyed közepén – a Jobbik-elnök azt kérte hallgatóságától, hogy legalább az esélyt kaphassa meg, hogy ő is változhat. Pálfordulása ugyanis lelkileg átélt történet. A beszélgetés miatt Tódor János újságíró visszaadta Paul Lendvai-díját, amelyet tavaly ugyanott, a Spinozában vett át. Felháborodott azon, hogy a ház „egy rasszista, homofób, szélsőjobboldali pártvezetővel és csapatával kokettál”.

Száznyolcvan fokos fordulatot általában valamilyen katarzis hoz. Minimum egy jelenés kell a damaszkuszi útra, hogy Saul más néven, hittel éljen ezután. De milyen változás történt a Jobbik vezetőinek életében, ami a belátást, a cicahát kényszeres vakargatását, múltjuk tagadását hozta? Történt-e megkövetés a burkolt zsidózások miatt? Amiatt, hogy Vona a Rudolf Hess-emlékmenetről kérdező riporternek cinikusan azt javasolta, ha ennyire izgatja a zsidókérdés, költözzön ki Izraelbe. Amiatt, amikor a Jobbik elnöke az ünnepi szélsőjobb tömeg hahotája közepette egy képzelt német állampolgárról – akit, mint mondta, hívjunk Salamonnak – úgy beszélt, hogy gárdista nyelvbiztosok előtt kell majd felsőfokú magyar nyelvvizsgát tennie, és majd Morvai Krisztina köztársasági elnök – akinek van „magunkfajta és magukfajta” pecsétje – dönti el, Salamon hova tartozik. Sorolhatnánk hosszan a példákat, a kisdobos Novák Előd holokausztiparról szóló felszólalásait, a Vona-pártot támogató Kuruc.info náci posztjait, felhozhatnánk a Duna-parti cipőket meggyalázó képviselő esetét is. És akkor még nem beszéltünk a Szabó Iván-i értelemben vett „borzalmas tagságról”, amely a Jobbik-tüntetéseken a rapid cigányozás után önfeledt „mocskos zsidók” skanádálásban szokott kitörni.

Egy ideje csend van, és cuki dorombolás. Hogy mi történt? Semmi. „Csak” közeledik a választás. Vona arcán nem szelíd a mosoly, hanem a Batman-filmek Jokérehez hasonló, sminkmesterek által pingált.

Fotó: MTI/Kovács Attila

Számomra érthető a díját visszaadó újságíró indulata. Hiszen egy ideje néhány balliberális véleményformáló több médiumban is azt fejtegeti, hogy a demokratikus ellenzéknek keblére kellene ölelnie a Jobbikot, s közös erővel kellene legyőzniük Orbán Viktort. Ennyire kell a diadal? A Fidesz-vezetővel szemben érzett zsigeri gyűlölet felülír mindent? A baloldali pártok vezetőinek bűnös töketlensége, politikai impotenciája, tehetségtelensége, weimari széthúzása miatt csak ez a helyes út?

Az orbáni rendszer politikája káros az országra, a Fidesz felelős a már-már polgárháborús helyzet kialakulásáért, a korrupcióért, a mélyülő szegénységért, a közügyeink intézésében, sőt már a mindennapjainkban is megjelenő, a Jobbik fegyvertárából átvett agresszióért. Egy autoriter rezsimről beszélünk, amelyben évről évre szűkülnek a szabadság terei. De a Jobbikkal szövetkezve az ellenzék ennél is rosszabbat szabadítana az országra: a tekintélyelvűség mellett még a hatalom által helyeselt, támogatott, saját állampolgáraival szemben gerjesztett rasszizmust is. Sokan úgy érvelnek, ha Orbán győz, lassan kihátrálunk az unióból is. Nem lenne másképpen Vona kormányával sem. Ez lenne a váltópárt? Heller Ágnes filozófus szerint mégis össze kell fogni velük, hiszen Hitler ellen az angolszász hatalmak is összeálltak Sztálinnal. Micsoda elvakult érvelés! Hiszen sok rossz elmondható Orbánról, de nem hasonlítható Hitlerhez. És vajon miben ért egyet a Jobbik a demokratikus ellenzékkel? Semmiben. Mit hozhat ez a szövetség Orbán legyőzése után? Bukást.

Nem spórolunk itt meg valamit? Ki beszél vagy gondolkodik a demokratikus ellenzéken belüli tiszta viszonyok megteremtéséről? A szélhámosok és kollaborálók kizárásáról? A balos, a liberális vagy a mérsékelt konzervatív politika márkaépítéséről? Ez jóval több lenne az összefogósdi-mantránál, a fuldokló ellenzék kétségbeesett kapálózásánál.

Persze az ellenzék nem adhatja fel. Végsőkig küzdenie kell azért, hogy Orbán ne nyerje túl magát, ne szerezzen kétharmadot. Ha az újságírók kikapcsolják a diktafonokat, egyetlen ellenzéki politikus sem beszél már győzelemről, csak erről a minimális célról. Tudják, 2018-ban többet nem érhetnek el. De ha kétségbeesésükben vagy az Orbán-ellenes véleményformálók nyomására a Jobbikkal szövetkeznek, maradék hitelüket, önazonosságukat – ha van még olyan – veszthetik el. A nehezebb utat kell választaniuk. Dolgozniuk kell. Ennek persze ára van, hiába is akarnák elkerülni.

A Lánchíd építése után sok nemes nem akarta megfizetni a hídpénzt. Egy anekdota szerint valaki azt kérdezte Széchenyitől, nem lehetne-e valami kifogást, szabályt találni, hogy ne essék meg rajtuk ez a gyalázat. A gróf azt mondta, van ilyen szabály:

– Aki a hídon megy át, leszurkolja az egy garast. Aki a híd mellett akar átsétálni a Duna vizén, annak nem kell fizetnie.