Pók Attila–Stark Tamás: Remélhetünk érdemi magyar történészvitát?

2018. június 16. 13:00 - szerző: Pók Attila - Stark Tamás

A magyar emlékezetpolitika tévúton jár, ha azt akarja bebizonyítani, hogy a zsidóellenes törvények és állami gyakorlat ugyanarra törekedtek, mint a sztálinista rendszer jogfosztó intézkedései számos társadalmi csoporttal szemben. Hozzászólás Gerő András cikkéhez.

„Mi a szocializmus? A zsidótörvények kiterjesztése az egész társadalomra.” Gerő András ezzel a régi, keserű, amúgy tipikusan kelet-európai viccel kezdi a 168 Óra május 10-i számában megjelent Emlékezetpolitikai hiány című cikkét, majd megpróbálja bebizonyítani, hogy a viccnek szánt kijelentés lényegében a valóságot fejezte ki. Úgy véli, hogy a Horthy-korszak antiszemita kurzusa, valamint a kommunista rendszer elnyomó politikája között töretlen folytonosság áll fenn. Tehát a Horthy- és a Rákosi-éra, illetve a Kádár-rendszer emlékezetpolitikai szempontból összeköthető, mert mindegyik alkalmazta a kollektív bűnösség elvét a társadalom bizonyos csoportjaival szemben. Gerőnek természetesen igaza van abban, hogy az említett rendszerek valóban megkülönböztették és elnyomták az állampolgárok bizonyos csoportjait.

Pók Attila

Azonban ebből még nem következik az, hogy emlékezetpolitikai szempontból ne kellene különbséget tennünk a Horthy-rendszer állami antiszemitizmusa és a magyarországi sztálinizmus-kommunizmus gyűlöletpolitikája között.

Vannak ugyanis jó, szellemes, összetett, egyes jelenségek lényegét monográfiáknál egyértelműbben megvilágító viccek, és vannak olyan esetek, amikor a humorosnak szánt kijelentés az ellenkező hatást éri el. Homályosít, túlzottan egyszerűsít, félrevezet. Ilyen ez a vicc is. Nagyon rossz vicc, mivel a szovjet típusú szocialista politikai rendszer és ideológia korántsem egységes masszaként tekintett a társadalomra, mint a zsidóságot diszkrimináló törvények a zsidóságra, hanem – és ebben hasonlított a magyar parlamentarizmus szégyenteljes fejezetére – éppen hogy szelektált, kizárt, ellenségcsoportokat határozott meg. Szembeállította a régi elitet az új elittel, a munkásosztály kommunista élcsapatát a politikailag még éretlen munkásokkal, a szegényparasztokat a kulákokkal, a „haladó” értelmiséget a „reakciósokkal”, általában a „népi demokrácia” híveit a népi demokrácia számos alcsoportba sorolt ellenségeivel és így tovább.

A társadalmi, politikai, erkölcsi alapkérdéseket érintő vita igencsak megtermékenyítheti a történettudományt, ezért azt reméljük, nem először (lásd Pók Attila: Ez lenne a mi „történészvitánk”? Népszabadság, 2012. július 31.), hogy Gerő András cikke kapcsán nem napi politikai csatározások eszközeként kerülnek napirendre emlékezetpolitikai kérdések, hanem a múlttal való szembenézés a társadalmi kohéziót erősítheti.

Fotó: Fotó: MTI

Gerő András cikkének tézise az, hogy „az antikommunista Horthy-rendszer a maga állami antiszemitizmusával a zsidótörvényeken és -rendeleteken keresztül egy idő után ugyanazt csinálta az általa zsidóknak tartott emberekkel, mint az őt követő kommunista Rákosi-rendszer azokkal, akiket osztályellenségeknek vagy azok cinkosának tekintett”. Gerő András szerint így lehet zsidóknak és nem zsidóknak közös emlékezetük, erre a tapasztalatra lehet és kell emlékezetpolitikát építeni. Erre utal a cikk alcíme is: Ők is mi vagyunk, és fordítva.

Vitapartnerünk határozottan és egyértelműen fogalmaz – ezt tesszük mi is. Megítélésünk szerint ez a tézis téves, az ilyen irányultságú emlékezetpolitika veszélyes, több kárt okoz, mint amennyi a remélt haszna.

Miért? Az első érvet maga a cikk szolgáltatja a második világháború magyar áldozatainak számára vonatkozó becslésekkel. Arról ír, Stark Tamást idézve, hogy leegyszerűsítve a zsidó közösség minden második tagja, a nem zsidók 7-8 százaléka halt meg, és leszögezi: „A halál ténye lehet azonos, de kontextusa nem, s emlékezetpolitikailag ez a legfontosabb.” Így igaz, ezért nem azonosítható, homogenizálható a kommunista rendszer üldözötteinek, áldozatainak szenvedése a háború, a Horthy-korszak, a zsidóellenes törvények áldozatainak tapasztalataival és emlékezetével. A háború után közvetlenül a legtöbb borzalom a szovjet csapatok magyarországi áldozatainak és a Szovjetunióba hurcolt foglyainak jutott. Az utóbbi idők kutatásai alapján több mint hatszázezerre becsülhetjük ezek számát. 1945 és 1961 között a népbíróságok eljárásai, koncepciós perek, munkatáborba zárások, internálások, 1956 utáni megtorlások sok száz ártatlan ember halálát, egyes kollégák által egymillióra is becsült magyar állampolgár meghurcolását okozták, és mintegy kétszázezren hagyták el az országot. Még a hatvanas, sőt a hetvenes években is számos tragédiát okoztak a törvénysértések. Szerencsére egyre több kutató foglalkozik e tragédiák részleteinek feltárásával. Nem a legfrissebb, de módszertanában, fogalmi kereteinek végiggondoltságában példamutató összefoglaló e témakörben egy nemzetközi kutatás keretében a magyarországi kommunista rezsim jogsértéseiről 2010 elején Rainer M. János által készített tanulmány.

Az következik ebből a felsorolásból, hogy ugyanaz történt a kommunizmus idején az egész magyar társadalommal, mint a zsidósággal 10-15 évvel korábban? Korántsem.

A Horthy-rendszer az európai viszonyoktól természetesen kétségtelenül függő, de magyar jelenség volt. A zsidóellenességnek széles társadalmi bázisa volt. A rendszer épp a második világháború kezdetén érte el népszerűségének csúcsát a zsidótörvények és az országgyarapítás okán. A magyarországi sztálinizmus nem magyar jelenség volt. Ezt a rendszert a szovjet csapatok „importálták”.

A kommunista rendszer sosem tudott igazán legitimmé válni, a párt sosem kockáztatott meg tiszta választásokat. A Rákosi-rendszer rövid idő alatt elérte, hogy még a vele kezdetben rokonszenvezők is elfordultak tőle. Nem lehet egyetérteni Gerő azon megállapításával, hogy „1956 lázadása minden olyan ellen is szólt, amilyen ellen a harmincas és a negyvenes években nem lázadt Magyarország”.

Horthynak az antiszemita törvények bevezetése idején nem kellett lázadástól tartania, hatalmára elvben csak „a zsidókérdésben” még radikálisabb nézeteket valló nyilas mozgalom jelenthetett veszélyt. Horthy ellen nem lázadtak, de a magyar sztálinizmus ellen az igen kiterjedt elnyomó apparátus ellenére párját ritkító forradalom robbant ki. Másképpen fogalmazva elmondható, hogy a magyar társadalom egy részét felelősség terheli a zsidóüldözésért és a zsidóság nagy részének elpusztításáért. A magyar társadalom azonban nem tehető pontosan ugyanúgy felelőssé a Rákosi-rendszer bűneiért. Félreértés ne essék, ekkor is voltak felelős egyének és csoportok, rétegek, de mások és másként, mint a Horthy-rendszerben. Ebben a rendszerben is voltak, akik együttműködtek a diktatúrával és profitáltak ebből az együttműködésből, voltak, akik szervezkedni próbáltak a diktatúra ellen, és mind a Horthy-korszakban, mind a magyar sztálinista rendszerben voltak olyanok, akik kollaboránsból kritikussá vagy ellenállóvá lettek. A legtöbben pedig mindkét rendszerben a túlélésre játszottak. A történészi és emlékezetpolitikai tisztázást azonban nem az egybemosás, hanem a sok forráson alapuló, az átmenetekre és árnyalatokra figyelő összehasonlítás szolgálja, így például a magyar agrártársadalom és általában a magyar vidék 1945 utáni történetére vonatkozó újabb kutatási eredmények. A történelmi tényekből kiinduló hiteles emlékezetpolitika nem negligálhatja ezeket az alapvető különbségeket.

Stark Tamás

A szerző azt is írja, hogy „emlékezetpolitikai szempontból és történelmileg is szétválasztható az állami antiszemitizmus és a holokauszt”. Lehet vitatkozni azon, hogy az állami antiszemitizmus történelmileg mennyiben járult hozzá a holokauszthoz. Emlékezetpolitikai szempontból azonban az antiszemitizmus és a holokauszt szétválaszthatatlan. A Horthy-rendszer antiszemita politikáját a zsidóság fizikai megsemmisítése követte. A magyarországi sztálinizmus nem torkollott hasonló népirtásba. A Rákosi-érát a Kádár-rendszer „puha” diktatúrája váltotta fel.

Gerő András érvelését tehát két fő ponton vitatjuk:

– nincs töretlen folyamatosság az állami diszkrimináció célja és formája között a Horthy-korszaktól a magyar sztálinista rendszerig;

– tézise kifejtése során nem veszi figyelembe a társadalom magatartásában mutatkozott különbségeket.

Nincs tehát szerintünk olyan folyamatosság, amire emlékezetpolitikát lehetne építeni. A magyar emlékezetpolitika tévúton jár, ha azt akarja bebizonyítani, hogy a zsidóellenes törvények és állami gyakorlat ugyanarra törekedtek, mint a sztálinista rendszer jogfosztó intézkedései számos társadalmi csoporttal szemben. A fő, alaposan vizsgálandó kérdés a társadalom különböző helyzetű és érdekű csoportjainak viszonya az állam diszkriminációs politikájához. Gerő András olvasatában a sztálinista rendszer idején a homogén magyar társadalom szembesül a kegyetlen állammal, és ugyanazt tapasztalja, mint a zsidóság a zsidóellenes törvények és a deportálások világában. Ezeket a törvényeket nem egyszerűen a független magyar állam erőszakolta rá a társadalomra, hanem ezek a magyar társadalom egyes csoportjainak elvárásait is kifejezték.

Az emlékezetpolitika középpontjába szerintünk sokkal inkább azt a kérdést kellene állítani, hogy a magyarság mai nemzetközi érdekérvényesítő képességét, a magyar társadalom teljesítményének lehetőségeit és korlátait mennyiben határozzák meg a nemzeti, vallási, szociális alapon történt diszkrimináció hagyományai. Azok a kutatási eredmények segítik elő a társadalmi kohézió erősödését, amelyek megmutatják, miért hoz több eredményt a kooperáció, mint „a másik” elnyomása, megsemmisítése. Ilyen emlékezetpolitikától remélhető az ők és mi közötti szembenállások, előítéletek oldása. Az ők és mi közötti különbségek között nem moshatók el, nem felejthetők a helyzet- és érdekbeli eltérések, eddig minden ilyen célú politika és társadalmi kísérlet kudarcot vallott. Mindig előremutató, feszültségoldó volt és lehet azonban a szüntelen és egymás méltóságát tisztelő kommunikáció, a kölcsönös empátia és egymás érdekeit tisztelő együttműködés.

E rövid hozzászólás célja vita kezdeményezése, írásunk véleményt, álláspontot és nem vitathatatlannak tartott értékeléseket vázol fel.

Remélhetünk talán egy érdemi magyar történészvitát?