Nagy N. Péter: Ember az embernek embere

március 17. 08:33 - szerző: Nagy N. Péter

Nem állnak még a küszöbünkön a szociális robotok, hogy reggel beszóljanak, nem kell-e tej, hogy legyen a kávéhoz, legyen mibe mártogatni a zsömlét, és van-e a gyógyszer, és ha már arra járnak, átdörömbölnek legalább utólag a szomszédhoz, hogy elég legyen már éjszakánként a koncerthangerőből. Ha itt még nem tartunk is, de a robotok jönnek mindenfelől, mindenhova. Csak persze épp a lakótelepre meg a kisvárosok kockaházas utcáiba nem. Ott majd a bajt okozzák. És teremtik az esélyt is, bár ezt ma talán még ők sem tudják, pedig ezenkívül lassan már mindent.

A fejlett országok Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetében (OECD) az összes foglalkoztatott csaknem negyede a gyártásban dolgozott ötven éve, most már kevesebb mint 12 százalékuk van ott. A G7 országaiban pedig fél évszázad alatt egyenesen a harmadára esett vissza az arányuk.

 

Más oka is van a változásnak, de az utóbbi években egyre inkább a robotok szorítják ki a gyártószalagok mellől az embereket. Nem elég, hogy az autógyárakból, de hamarosan az autók kormánya mellől is. A kísérletek már folynak. A kereskedelemből, a kommunikációból – remek hírgépek vannak már, egyetlen információból komplett cikket gyártanak – és elsősorban a megerőltető, de folyamatosan nagy pontosságú munkát igénylő tevékenységből szorítják ki az embert. Nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy cserébe ugyanennyivel több mérnök, számítástechnikus dolgozhat, mert a fejlett iparágak, mint például a robotika munkaerő-felszívó képessége minimális. Ez bennük a jó – a munkaadók felől nézve. Meg lehet velük spórolni az embert.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Sírjunk egy kicsit? Tegyük, az sosem árt, és többnyire indokolt, de utána, már kitisztult szemekkel esélyt is lehet remélni a folyamattól, amely utolér majd bennünket is.

Kedves a fejlett világ önjáró gépeinek elnevezése. A robot szláv eredetű szó, és bizony ő az, a régi jó ismerős, amely benn gubbaszt a mi feudális paraszti ingyenmunkát jelző szavunkban is. Most pedig gyakran éppen ők váltanak ki munkát. Nem ritkán éppen a robotmunkát.

Hála érte. Minden ott fordul meg, mi lesz a nekik köszönhetően felszabaduló idővel, energiával, emberekkel.

Az Egyesült Államokban úgy látják, hogy a folyamat nyertese az egészségügy lehet, ha nem is feltétlenül a kórházi ellátások, hanem a kiterjeszthető gondoskodás formájában. Ez ugyanis az átlagéletkor növekedésével egyre jobban kell és nem gépesíthető. Együttérzést, kreativitást, jelenlétet igényel. Tekintsünk el attól, hogy az éppen színre lépett amerikai kormányzat nem hajlamos a rászorultak pátyolgatására. Az ott már lendületesen beindult folyamatok ugyanis az iménti feltételezést igazolják.

Csakhogy mindennek nincs meg a magyar tükörfordítása. Az egészségügy felembertőkésítése nagyon sok pénzbe kerül ugyanis.

De azért ne hagyjuk ennyiben!

Az egészségügyi adataink – tehát az életünk – ugyanis kegyetlenek. Európai összehasonlításban idő előtt és a legkeményebb betegségekben halunk meg. Az ágazat pedig – egyebek mellett – brutálisan emberhiányos.

Mint ahogy az egész társadalom az.

Fontos felmérések bizonyítják, hogy csak az utóbbi években is komolyan csökkent a baráti kapcsolatok, illetve az úgynevezett gyenge, de létfontosságú kötődések száma. A kevéssé jómódúaknál sokkal inkább, mint a magasabb státusúaknál. A betegség is könnyebben bírja le a szegényebbeket, mint a jobb módúakat. Az elmagányosodás és a betegségeknek való fokozott kitettség között az oksági összefüggés statisztikailag nyilvánvaló, még ha az egyes esetekben végtelen számú további tényező is szerepet játszik.

Ha igaz, hogy egyfelől a kapcsolathiány, a magára hagyottság, másfelől a társadalom humán szolgáltatásainak gyengesége az egyik legkomolyabb veszélyforrásunk, s ugyanakkor tudjuk, hogy a gazdaságban olyan folyamatok indulnak be, amelyek rengeteg embert felszabadítanak, meg lehetne próbálkozni azzal, hogy az egyik folyamattal segítsünk a másikon.

Nem úgy, hogy az állam átközmunkáztassa az embereket a gondoskodás és kölcsönös segítés világába. Ennek az államnak nincs is hajlama az ilyesmire. Ebben az értelemben nem esete a nép.

De ezzel nincs végük az esélyeknek. A világban éppen a gazdasági válság okozta elesettség ellenpólusaként felerősödtek az angolszáz eredetű LETS, a helyi közösségi pénz köré szerveződő tevékenységcsere-mozgalmak. Nálunk is léteznek csíráik. Te képes vagy rendbe hozni a csöpögő vízcsapot, én tudok varrni, foltozni. Nem biztos, hogy találkozunk. De a rendszer nyilvántartja az én munkaórámat, amit valakinek elvégeztem, ezzel fizethetek a te munkádért. A legtöbbször öntevékenyen szerveződnek ezek a rendszerek, de jóérzésű önkormányzatoknak sem tiltja meg senki – különösen sűrűbben lakott környékeken, például lakótelepeken, ahol nagyobb az esély a sikerre –, hogy belevágjanak a szervezésbe. Nemcsak az a jó ilyenkor, hogy megcsinálják a csapot, hanem a kiszolgáltatottság, a magány érzése is oldódik. Már csak ettől is egészségesebb leszek. Kivált, ha még ápoló is van a csapatban.

Bármily lendületes lesz is a robotizáció, mindig sokkal többen maradnak, akik emberre szorulnának, mint akik automata segítőkhöz jutnak. Egymáshoz kellene segíteni őket. Mindenhol, de nálunk most különösen.