Nagy N. Péter: Az egészségügy titkos reformja

2018. július 2. 08:11 - szerző: Nagy N. Péter

– Mondja, doktor úr, ha anyám (…) életveszélyben van, miért nem helyezik át azonnal az intenzív osztályra?

– Erről az osztályról nem vesznek át senkit.

– De hát miért?

Az orvos lehajtotta a fejét és nem válaszolt.

Újra én: „Talán azért, mert öreg?”

Orvos: „Így is mondhatnám.”

Én: „Akkor meg kell halnia az anyámnak?”

Orvos: „Így is mondhatnám.”

A Magyarországon élő Garai-Édler Eszter gyakori publikálási helyén, a Kanadai Magyar Hírlapban idézte fel az édesanyját kezelő kórház pszichiáter főorvosával folytatott beszélgetését. Mamája néhány nap múlva meghalt. Több van ebben a párbeszédben, mint amiről a következőkben írhatok, de ennek kibontására nincs most tér. Csak annyit jelezhetünk, hogy komoly egészségügyi reform zajlik anélkül, hogy bárki bejelentette, megvitatta volna, és lenne, aki menedzselje.

Ma ott tartunk, hogy – a Portfólió 2017. magánegészségügyi konferenciáján elhangzott, sok más forrással egyező adat szerint – „a magánszolgáltatókhoz fordulók aránya a 20–60 év közöttiek körében idén várhatóan 65 százalék fölött lesz”. Tehát az aktív korúak többsége. Ez óriási fordulat, még ha tudjuk is, ők e tekintetben védett korban vannak. És még ezen kívül van az úgynevezett „lakásrendelők” óriási, de nem gyűjtött forgalma. Úgy becsülik, hogy Budapesten már abszolút többségben van a magánegészségügy használata. Az ország és az élet centrumából kiszoruló egyharmad viszont ennek a környékére sem jut.

Ezúttal nem e helyzet morális tarthatatlanságáról esik szó, hanem más gyenge pontjairól. GDP-arányosan szinte sehol Európában nem ad olyan keveset az egészségügynek az állami költségvetés, mint nálunk. A helyzet jövőre sem változik. Csakhogy nem mondhatná-e erre a politikai vezetés, ha egyáltalán hajlandó volna érdemi kérdéseket nyilvánosan tárgyalni, hogy ostobaság lenne többet adni? Az új adórendszer rengeteg pénzt hagy a középosztály masszívabb részénél, és íme, ebből egyre többet költenek az egészségügyre. Ott van tehát a hiányolt pénz. Nyilván jobb minőségű szolgáltatást kapnak, mint eddig. Tegyük hozzá, hogy semmiféle minőségbiztosításban, kontrollban nincs részük, végképp kiszolgáltatott a beteg ebben az új helyzetben, de ettől az érv még erős.

Idetartozik, hogy a jó ideje évente átlag 15 százalékkal növekvő magánegészségügy a béreivel – idézek egy közkórház igazgatójától: a 900 ezer forintos kardiológusomat simán elviszik másfél milliós fizetéssel – elszívja az állami szféra megmaradt orvosait, ápolóit. Igaz, sokakat haza is vonz külföldről, illetve másod- és sokadállásokat biztosít a közalkalmazottaknak.

Lehet, hogy ez így racionális? Hiszen fizetni kell az egészségügyi hozzájárulást azok után is, akik a privát rendelőket, kórházakat veszik igénybe. Az állami rendszer nem veszít. Egészen addig szépen kerekedik a gondolat, amíg komolyabb betegséggel nem szembesül.

De szívműtétet, súlyosabb bélbetegség kezelését, daganatosterápiát, e körben netán sebészi beavatkozást a privát szféra már alig tud adni. Az akár egymillió páciens a magas árakkal, netán biztosításával sem tudja összerakni azokat a robusztus összegeket, amelyeket az egyre okosabb orvostudomány igényel egy komoly, krónikus betegség gyógyításához. A gazdagok kimenekülnek e helyzetből külföldre. A többiek visszakényszerülnek a közegészségügybe, és kénytelenek szembesülni annak minden, már maguk mögött tudott korlátjával. Daganatos betegség nincs több Magyarországon, mint Európában általában, de a halálos kimenetelű rák gyakoribb, mint bárhol. Amikor tektonikus mozgásokat indít be a kormányzat, számolnia kell vele, hogy azok ütközéskor hatalmas pusztításokat végeznek. Itt a nagybetegségek jelentik az ütközést.

Végezetül az oktatáskutató Lannert Juditot idézem, aki mintha csak ide szánta volna, folytatja az eddigieket. Jelzi ez, hogy nem egyszerűen az egészségügyről, hanem az ország egészéről van szó: „Én nagyon nem vagyok híve annak, hogy a középosztály kimeneküljön az állami oktatásból. Ha ők kiviszik a »tőkéjüket«, szegényebbek lesznek az állami iskolák. Létrejön egy zárványos elitoktatás, ahonnan a végzettek el is fognak menni az országból. Egyéni szinten hiába racionális a döntésük, az egész társadalom szempontjából káros. Egy jó államnak olyan lehetőségeket kell teremtenie, hogy az elit is jól érezze magát az oktatásban. Itt is a skandináv modellt kell idézni, ahol nem jellemző ez a menekülő attitűd, mert egységes és jó színvonalú az oktatás (…) mindenki benne van a hátrányos helyzetűtől a jó családok gyerekeiig. Ha minden szülői közösség úgy dönt, hogy iskolát hoz létre a gyerekeinek, abból katasztrófa lesz.”