Mátyás Győző: Ha bátornak lenni muszáj

2017. október 29. 08:29 - szerző: Mátyás Győző

Most tényleg a szemünk előtt játszódott le egy nagy dráma, amit az élet írt. (A born írt, ahogy a színházi világ jó ismerője, Parti Nagy Lajos mondaná.) Volt benne bűn és talán bűnhődés is, a katarzis meg, hát az olyan lett, amilyen mifelénk dukál.

Sárosdi Lilla bátor nyilvános kiállása azért kavart viharokat, azért került az ügy minden más témát háttérbe szorítóan a közbeszéd fókuszába, mert a megaláztatást elszenvedett fél a publicitás vállalásával egyfelől a társadalmi tudat legkonokabbul védett tabuit sértette, legmélyebbre eltemetett titkait feszegette. Másfelől pedig azért, mert az ügy érintettjei éppen színházi emberek. Márpedig Schiller óta tudjuk, hogy a színház morális intézmény, amelyik működése során erkölcsi példákat állít a nézők elé. S ha a korabeli tanítást nem vesszük is ily didaktikusan szigorúan, akkor is áll, hogy a színház kitüntetett pozícióban van, amennyiben olyan konfliktusos élethelyzeteket tár elénk, amelyekben a jog még vagy már nem illetékes. Diktatúrákban például nem véletlenül cenzúrázzák a színházat s a művészetet, hiszen a jogrend ott is „működik”, csak éppen semmilyen korrelációban nincs az erkölcsi világrenddel. Amely utóbbi hivatott valamelyest megőrizni a széthulló társadalom integritását.

Esetünkben éppen az magyarázza a közönség felfokozott érdeklődését, hogy a történet a magasabb rendű erkölcsi iránymutatás művészi kifejezésének szolgálatára szegődött ember hübriszéről és bukásáról szól.

A valóság által „írt” életdráma tökéletesen beteljesíti a színház feladatát, hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát”. Vagyis, hogy szembesítse a társadalmat az önnön erkölcsi elvei és gyakorlata között feszülő ellentéttel.

S ha azt vizsgáljuk, milyen reakciókat váltott ki Sárosdi Lilla megszólalása a közvéleményből, hát elég szomorú kép tárul elénk.

Hogy az áldozathibáztatás − egyébként mindenütt létező − gyomorforgató elhárító mechanizmusa működésbe lép majd, az nyilván nem ért meglepetésként senkit. De hogy ebben a műfajban a hazai repertoár mennyire változatos, ámde kiábrándító – az megér pár Vak komondor díjat.

Mert ugye egyáltalán mit keresett ott az áldozat, miért ment oda, miért ruhában volt és nem azbeszt szkafanderben, miért nem vágta pofán a … – ez a helyből tarthatatlan inszinuálás unalomig ismert.

Kicsit megstuccolt változat, hogy az áldozat miért nem ment a rendőrségre, és egyáltalán mi az, hogy húsz évvel a történtek után áll elő.  Aki ezt hozza fel érvként, még csak bele se gondol, hogy egy tizennyolc éves, magában is bizonytalan lány a pályája csúcsán lévő rendezővel szemben milyen eséllyel lépett volna fel abban az időben, amikor az-asszony-verve-jó „hitvallása” amúgy sem számított néplélektől idegennek. (Valójában most sem.) És hogy ezek után kérdés lehet, miért is emésztett valakit belülről egy ekkora megaláztatás húsz éven át? Mindig meglep, mennyire hiányzik az empátia minimuma is a magabiztos együgyűséggel ítélkezőkből.

Fotó: B. Molnár Béla / Sárosdi Lilla Facebook-oldala

Van aztán a leplezetlenül rosszindulatú változat, mondván egy színésznőnek azért nem lehet akkora megrázkódtatás egy kis péniszmarkolászás, neki ez úgyszólván az előrejutás eszköze, hiszen mindegyik a szereposztó díványon kapja meg, amit „megérdemel”, és innen már csak egy lépésre vagyunk a valójában minden nő kurva örökéletű bölcsességétől.

Az új, a mai kor követelményeihez igazított verzió, amikor szereplési viszketegséggel és haszonelvűséggel vádolva az áldozatot, azt vélelmezik, hogy az „ismeretlen színésznő” csak a médiaszereplés lehetőségét keresve tálalt ki. És sejtetve van, hogy éppen ezért a sztori valószínűleg csak kitaláció. Elintézhetnénk az egészet azzal, hogy a suttyóság ül tort, hiszen aki ezt mondja, annak fogalma sincs arról, hogy Sárosdi Lilla a független színházi világ egyik legkitűnőbb színésznője, aki a felkavaró A harag napja c. darabban az utóbbi évek legátütőbb alakítását nyújtotta.

A nagyobbik gond az, hogy

az ilyesfajta öntudatos bunkóság arra bizonyíték, hogy az úgynevezett tömegkultúra, sőt trash cult hogyan alakítja át visszafordíthatatlanul a társadalom nagy részében a kultúra és művészet fogalmait.

E jelenség vészjósló megnyilvánulása volt, ahogyan néhány – persze inkább celebnek számító ismert arc – próbálta védeni a menthetetlent, s ezzel legitimálni a hatalmi visszaélésekre, az egyenlőtlenségek kihasználására épülő státusz quo-t. Bizonyítékát adva annak, hogy ki nem látva a saját ”kulturális” kalodájukból, még ahhoz sincsenek meg a fogalmaik, hogy jól tudják védeni az egykori főrendezőt, kollégájukat. (Pedig voltak, akik éppen a Vígszínház korábbi vezetőjéhez fűződő szakmai kapcsolatukat hangsúlyozva, a kiállásnak azt az emberileg méltányolható módját választották, hogy tiszteletüket fejezték ki az általuk fontosnak tartott rendezői, tanári pálya eredményeit illetően, de jelezték megrendültségüket a most megismert tények miatt.)

A legbravúrosabb fejlemény persze az, amikor  a sunyi relativizálók az áldozat jelentéktelenítési kísérletét, illetve bemocskolását egyfajta ideológia magasságba repítve a liberális métely ellen vívott stratégiai küzdelem részéve avatják: mondván az egész ügy alapját adó ártalmatlan dominancia-játékot csak a feminácik (sic!) nagyítják fel, hogy veszett csatakiáltások kíséretében kíséreljék meg kasztrálni a szegény ártatlan férfi társadalmat az élesre fent genderükkel. Be szép is az, amikor a politikailag motivált tudatlanság a maga szintjére zülleszti a teóriát!

Nem is nagyon érdemes taglalni a további verziókat, éppen elég ijesztő, hogy hányan hányféleképpen próbálják kétségbe vonni a szavahihetőségét, az erkölcsi integritását, sőt még a legbensőbb traumája megvallásának őszinteségét is annak az embernek, aki személyes kockázatot vállalva kiáll a jogaiért és próbálja megvédeni a méltóságát. S aki ezáltal – pótolhatatlan szolgálatot téve a társadalomnak – ráirányítja a figyelmet a zaklatás, illetve a hatalommal való visszaélés gyűjtőnéven ismert  tűrhetetlen jelenségre. Mindez azért elég elszomorítóan jelzi, hogy a magyar társadalom szociálpszichológiailag, kulturálisan mennyire labilis, sérült, s hogy követve a bevett mintákat – tudva-tudatlanul – mennyire hathatósan segédkezik a hatalmi visszaélések, az egyenlőtlenségek kihasználására épülő struktúra fenntartásában. Amelyik nem nyújt védelmet az igazságtalanságok ellen, az emberi méltóságot ért támadással szemben, mert hát mit kell itt rinyálni azon, hogy egy pozícióban lévő hím tag kicsit behimbálja a hímtagot? Így volt ez mindig, így lesz mindig, hülye picsogás ez ellen sivalkodni.

Ezzel együtt Sárosdi Lilla páratlanul bátor kiállása sokaknak adhatott ösztönzést, hogy legyenek elég elszántak megváltoztatni ezt a bornírt, feudális rendszert.