Mátyás Győző: Akadémikus „vita”

2018. július 1. 09:31 - szerző: Mátyás Győző

Stadiont a CEU helyére! Akadémikusok helyett futballakadémistákat!

A korábbi, CEU melletti tüntetéseken ironikus szlogennek fogtuk volna fel az ilyen mondatokat, ma viszont lassan kezdhetjük őket a közeli jövő előrejelzésének tekinteni.

A CEU-t ugyanis a hatalom igyekszik végképp ellehetetleníteni, az akadémiai kutatást pedig erőszakkal központosítani. A kormány és propagandasajtója természetesen váltig állítja, hogy szó sincs ilyesmiről. Ebből tudhatjuk, hogy de. Nagyon is.

A CEU budapesti jövője mostanra teljesen bizonytalanná vált. Fél lábbal már Bécsben vannak.

Az egyetem kálváriája ismert. A hatalom − szokás szerint a maga játékszerének tekintve a törvénykezést − megbuherálta a felsőoktatási törvényt, igyekezett olyan feltételeket támasztani, amelyeket a CEU nem fog tudni teljesíteni. (Jellemző sunyiság volt ragaszkodni az amerikai kormánnyal történő megállapodáshoz, amit az ottani törvények eleve kizárnak. Ügyes.) Csakhogy a CEU – bizonyítva, mennyire elkötelezett a budapesti oktatás mellett – minden feltételt abszolvált még tavaly októberben, majd januárban megindította az amerikai képzést. Népes magyar kormányküldöttség tiszteletét is tette New Yorkban, szemrevételezni, hogy az 1860 óta létező Bard College nem egy kínai kifőzdét takar-e. Mivel (ki)fogást itt nem nagyon lehet találni, a kormány, illetve annak mindenható feje most a nemzetközi megállapodás aláírását szabotálja. „Jó döntéshez idő kell" indokolta a halogatást a legfőbb orákulum. S milyen igaza van. Hasonló tárgykörben az MTA vezetése 54 kerek percet kapott annak tanulmányozására, hogy a hatalom radikálisan fel akarja forgatni a kutatás finanszírozását.

Fotó: Wikipédia

Most inkább az a taktika, hogy a kormány rászorítsa a CEU-t, menjen csak el magától. És akkor a szokásos hazug cinizmussal lehet blablázni, hogy Soros nem akarta betartani a törvényeket.

De ezek technikai részletek.

A lényeg: a civilizált világban példátlan törekvés, hogy a hatalom minden eszközzel ki akarjon szorítani egy nemzetközi tekintélynek örvendő egyetemet.

De miért jó ez nekik? Hiszen a tudás- és szellemellenes provincializmus jelképeként híresült el mindenütt ez az otromba támadás. Valamiféle katatón sorosozásra alkalmas ugyan ez az akarnokság, de még ez sem igazán hatékony. Mert hát azért anyázni valakit, mert a saját vagyonából(!) hoz létre egy, a közt gyarapító, nemzetközileg jegyzett intézményt? (Miközben a NER-oligarchák éppen fordítva: a közvagyont fosztogatva gyarapítják a saját vagyonukat.) Nagyon úgy tűnik, hogy ezt az akciót jórészt a kontroll nélküli hatalom önélvezetének kéje, „a bárki játékszerét elvehetem a homokozóban” gyönyöre motiválja.

Nyilván ez a tapasztalat is belejátszik abba, hogy akadémiai körökben nem annyira örvendenek a kormány legújabb ötletének, a kutatási pénzek központosításának. Pedig az MTA esetében akár legitim vita is lehetne, hogy milyen legyen az alap- és az alkalmazott kutatások aránya és finanszírozási módja. Nem ördögtől való kívánalom, ha a kormány elsőbbséget adna a gazdaságban gyorsan hasznosuló innovációnak.

De hát ebben a most felsejlő újításban korántsem erről van szó. Nem véletlen, hogy mindenki azonnal a kutatás autonómiájának csorbítására asszociált, nemzetközi hírű tudósok tiltakoznak, a Nature szerkesztőségi cikkben foglalt állást a kutatói szabadság mellett, az amúgy szövetségeseinknek számító visegrádi országok akadémiai elnökei közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben támogatásukról biztosítják a Magyar Tudományos Akadémiát, valamint kiállnak az MTA autonómiája és a tudományos kutatás szabadsága mellett. Persze ez a sok-sok nemzetközi hírű tudós nyilván vagy mind Soros-bérenc, vagy félrevezették őket, mint a CEU vegzálása ellen tiltakozó Nobel-díjasokat. (Az ilyesmire a felsőbbség különben is nagy ívben „operacionalizál”, mert hát hány szavazata van egy Nobel-díjasnak?)

Mindenesetre sajátos szemléletre vall, ha a hatalom az MTA-val való egyeztetés megfelelő felvezetésének azt tartja, ha propagandasajtója a legszörnyűbb hagyományokat felelevenítve listáz és stigmatizál műhelyeket és kutatókat. Majd mindezt megfejelik olyan, erudíciótól duzzadó publicisztikák, amelyek népítéletet fogalmaznak meg arról, hogy melyek is a haszontalan áltudományok. Mintha az ötvenes évek uszításait olvasnánk, csak Sárbogárdi Jolán átiratában. Soros-töltőről működtetett tudóshuligánok kifent genderrel támadnak az örök és megbonthatatlan NER-re.

Persze elsősorban a társadalomtudományok kerültek célkeresztbe. Nyilván, mert azok a priori a kritikai gondolkodás, az autoritás iránti gyanakvás, az autonóm ítéletalkotás, egyszóval a szabadság jegyében működnek. Az önkényuralomnak nincs ínyére az ilyesmi. Azért csak jobb, ha NER-kompatibilis illetők találják ki a „társadalmi tényeket”.

Aki tudósnak meg számít még valamit a tudomány és a társadalom szabadsága, az majd kutat magának. Másik országot a térképen.