Martin József: Menjünk a Bolsojba! | Netrix Media Systems

Martin József: Menjünk a Bolsojba!

2018. július 28. 07:22 - szerző: Martin József

Érdekes és nem túl gyakori kulturális jellegű megjegyzés színesítette a minap az Orbán–Putyin-találkozó hivatalos közleményét. A Kreml irodája által kiadott, aránylag részletes, orosz nyelvű kommünikében a szokásos témák, a gazdasági együttműködés, az EU-szankciók és a futball-vb pillanathoz igazodó, diplomatikusan nagyvonalú tálalása mellett a két politikus „kulturálisan” is udvarolt egymásnak. Ehhez nyilván hozzájárult, hogy a magyar kormányfő, amint elmondta, életében először töltött két napot Szentpéterváron, hármat pedig Moszkvában. Ha az orosz nyelvű szöveg jól adta vissza szavait, a két várost „az európai civilizáció briliánsainak nevezte”.

Mindez persze a legnagyobb rendben, egy diplomáciai köszöntő nem történetfilozófiai fejtegetés, s hogy mennyiben egyezik és különbözik a két város európaisága és „ázsiaisága”, azt nem ilyen alkalommal lehet kifejteni. A következő mondat viszont egyszerre rója meg a magyar operakedvelőket és froclizza-fricskázza a bécsi operaházat, merthogy a kormányfő „nem egészen érti azokat az embereket, akik Budapestről igyekeznek eljutni a bécsi operába, de nem akarják meglátogatni a Nagy Színházat”, pedig ez „egyik ékköve az európai kultúrának”. Utóbbihoz nem férhet kétség, de hogy ne akarnánk elmenni a Nagy Színházba?

Én bizony nagyon szívesen elmennék, ha másért nem, azért, hogy lássam, mi változott az alatt a jó harminc év alatt, amióta utoljára jártam ott. Még mindig olyan nehéz-e jegyet kapni, mint annak idején, még mindig mindent oroszul énekelnek-e, mint annak idején, még Mozartot, Verdit és a többieket is? Ha a nethírek helytállók, a váltás jótékony hatásaként mindkét kérdéshez inkább a nemleges válasz illik. Sajnos tudom, jól tudom, hogy már nem látnám Ulanovát és Pliszeckáját, a balett csillagait, nem hallanám az egykori énekessztárokat, Arhipovát, Obrazcovát, Nyesztyerenkót vagy Atlantovot, és a karmesteri pultnál sem Szimonov állna, mégis nagyon-nagyon szívesen elmennék a Bolsojba, s abban is biztos vagyok, hogy sok h

Fotó: Pinterest

azai operabarát is, hiszen nekünk az opera alighanem éppen olyan fontos, mint a kormányfőnek a futball.

S hogy mégsem megyek? Először is elegendő ránézni a térképre. Bécsbe még óvatos tempóban is eljutunk három óra alatt, a moszkvai bő 1600 kilométeres táv autóval hosszúnak tűnik, bár annak idején megtettem. Repülő kell tehát, és legalább két éjszakára szállás, miközben a moszkvai szállodaárak az egekben röpdösnek. Úgy gondolom, hogy az operabarátok zömének, akik túlnyomórészt a középosztályból kerülnek ki, bármit jelentsen is ez, egyszerűen nincs erre pénze. Ezt ne értené „egészen” a kormányfő?

Van azonban itt még valami. Ha valamilyen csoda folytán az életem úgy alakulna, hogy néhányszor mégis eljutnék a Bolsojba, semmiképpen nem állítanám szembe a moszkvai operapalotát a bécsi, illetve a nyugat-európai dalszínházakkal. Zenei világuk hasonló, de messze nem azonos. Csajkovszkijt és Muszorgszkijt játsszák Nyugaton is, ahogyan Mozart, Verdi és Puccini remekei is szerepelnek a Nagy Színház repertoárján. A zenék és az operák világa azonban magával ragadóan sokszínű, mint egyébként életünk szinte minden terepe, s az eltérő stílusok, hagyományok, zenei interpretálások, rendezői elgondolások jól kiegészítik egymást. Rimszkij-Korszakov, Glinka vagy éppen Dargomizsszkij egy-egy ritkán játszott munkájáért csak-csak Moszkvába kellene utazni, ahogyan, mondjuk, Giordano, Berlioz vagy éppen Richard Strauss dalműveit inkább érdemes Bécsben és másutt Nyugaton keresni, a másik Richardról nem is szólva. Wagner, bár 1863-ban fellépett a Nagy Színházban, értelemszerűen inkább Nyugat-Európában, például Bécsben van otthon.

Vagyis egy-egy bécsi, grazi, milánói vagy más operalátogatással jól megférne egy moszkvai kiruccanás. De ha ez nem megy, akkor legalább ott tartanánk a Nagy Színházzal, ahol a Metropolitannel vagy a Covent Gardennel. A csodás technika és egy-két nyugati alapítvány önzetlen adakozókedve jóvoltából elég csak a Művészetek Palotájába vagy az Urániába elballagni, s máris láthatjuk-hallhatjuk a pompás szereposztású New York-i vagy londoni előadásokat, olykor világhírű orosz operacsillagokkal, így a tragikusan fiatalon elhunyt Hvorosztovszkijjal vagy éppen a tüneményes Netrebkóval. Milyen szép lenne, ha nem csak a Bolsoj balettjeit, hanem operaelőadásait is megnézhetnénk a Rákóczi úton, igazán tehetne valamit ez ügyben a magyar kultúrdiplomácia. Szaladnék ez esetben is az Urániába, s még ennél is szívesebben repülnék Moszkvába, de hiába akarok, földrajzi és anyagi korlátok akadályoznak ebben. S ezekről a pofonegyszerű adottságokról ne tudna a miniszterelnök?

Szó sincs róla, csak éppen azt tette, mint általában. Mindig annak beszél, aki éppen hallgatja, ezúttal vendéglátójának akart kedvében járni, szavai neki szóltak, nem a hazai közönségnek.