Martin József: Mégis, kinek a pénze?

2017. október 6. 21:10 - szerző: Martin József

Nincs különbség uniós és magyar pénzek között, „az mind a magyarok pénze” – ezzel a kijelentéssel lepte meg hallgatóságát egyik rádióinterjújában a magyar miniszterelnök. A több ezer milliárd forintos uniós támogatásoknak már-már abszurdba hajló tálalása a kormányzat unióellenes retorikájának fontos része, s nem nyitánya, hanem inkább betetőzése az integráció ellen folytatott verbális hadviselés egyik vonulatának. Bő két éve az ellentétek fő terepe a menekültkérdés, valamint az ideológiai-politikai vita a nemzetállamok és a nemzetek feletti intézmények viszonyáról. A szóváltások – mint tudjuk – elmérgesedtek, a „brüsszelezés” hangzavara szinte fülsiketítő, immár elhallatszik a határokon túlra is. Csakhogy az integrációellenes szólamok hazai befogadása akadozik. A jelek arra mutatnak, hogy a társadalom nagyobb része elveti azt a beállítást, amely már-már ellenségként, rajtunk kívülálló és mintegy legyőzendő hatalomként festi le az integrációt. A közvélemény-kutatatások tanúsága szerint az összehangolt kampányok ellenére a társadalomnak csaknem a hatvan százaléka továbbra is a Nyugathoz akar tartozni, csak egyötöde a Kelethez, a maradék húsz százalék pedig bizonytalan.

A történelmi gyökerek, a négy évtizedes betagolódás a szovjet érdekszférába, a rendszerváltozás céljai, Márai jó tanácsának tudatalatti alkalmazása – ne felejtsük, hogy Keletről jöttünk, és tartsunk mindig Nyugatra – mind-mind közrejátszhatnak abban, hogy a társadalom többsége elutasítja a hangos és haragos integrációellenességet. Az unió elfogadottságát megrendítendő nagyjából fél éve új eszközt vetett be a kormányzat és holdudvara: megkezdte az integrációs támogatások lebecsülését, viszonylagossá tételét. Áprilisban és azóta többször különféle formákban pendítette meg a nemzetgazdasági miniszter, hogy a brüsszeli pénzek nélkül is lett volna gazdasági növekedés. Az uniós források nemzetgazdasági lebecsülésének folyamata kiszélesedett, s elérkezett odáig, hogy a kormányfő egyenlőségjelet tett a magyar és a brüsszeli források közé, leszögezve, hogy nincs „ajándékról” szó, hiszen az ország megnyitotta kapuit a tagországok cégei előtt, így bővítvén az ő piacaikat, mintegy hasznot hajtva – nekik.

A közgazdaság – és benne az integráció – tudománya persze fölöttébb összetett ismeretek halmaza, s ha nem lenne nagyon komoly ügyről szó, még azt a tréfás-cinikus bon mot-t is megengedném magamnak, hogy sokkal komolyabb annál, semhogy csak politikusokra lehessen bízni. Ehelyett, illő alázattal közelítve a témához, csak annyit vetek közbe, hogy a vámunión és a töredékesen bár, de mégis megvalósult egységes piac megteremtésén már régen túl van az unió, s amikor 2004-ben csatlakoztunk, nyilvánvaló volt, hogy megnyitjuk pia­­cainkat, cserébe pedig a külföldi beruházók munkahelyeket hoznak létre hazánkban.

A transzferek esetében másról van szó: alaposan ellentmond a kormányzati érveléseknek a KPMG és a GKI Gazdaságkutató elemzése, amely szerint az integrációs források nélkül a GDP 4,8 százalékos növekedés helyett 1,8 százalékkal csökkent volna, a beruházások a 2,8 százalékos növekedés helyett több mint 30 százalékkal estek volna vissza, a foglalkoztatás pedig jóval csekélyebb mértékben nőtt volna. Ezeket sem lehet természettudományos módon bizonyítani, de hogy az uniós források jót tettek a gazdaságnak, az bizonyos, hiszen arányuk a GDP-ben öt százalék közül mozog, s már-már eléri a nyugat-európaiaknak adott egykori Marshall-segély arányát. Az viszont kétségtelen, hogy nem hozták meg a várt eredményeket, s bár a gazdaság egyensúlyi mutatói a korábbiaknál sokkal jobbak, a versenyképességi listákon még régiós tár­­saink­­hoz képest is lejjebb csúsztunk, és számottevően nem haladt előre felzárkóztatásunk a nyugati fejlettségi szinthez. Ennek jelentős részben a hazai gazdaságpolitika lehet az oka, az uniós pénzek lebecsülése helyett a kormánynak inkább erre kellene összpontosítania. Vagy ha csak a „saját pénzünket” kapjuk vissza, már nem is érdemes uniós tagnak lenni? Bízzuk az időre, hogy ez a zsákutcás érvelés áll-e az uniós források állandósult kormányzati lebecsülése mögött.