Lévai Katalin: Elsikkasztott jövő
Sokan, akik itt élünk, látjuk, hogyan süllyed Magyarország méltatlan és elfogadhatatlan helyzetbe, s a nehéz dilemmával találjuk magunkat szembe, hogy vonuljunk-e vissza otthonunkba, távol a világ mocskától, zajától, vagy vessük bele magunkat teljes erővel a közélet sűrűjébe. Maradjunk csöndben vagy kiabáljunk?
Polgári társadalomban – nem olyan feudális gyökerekből táplálkozó, gonoszul igazságtalan urambátyám világban, mint ez a mostani – az efféle dilemma egészen másként jelentkezik. A polgári kultúra nem követel sem csöndet, sem harsogást, megbékíteni próbál, mintsem gyűlöletet szítani. Mindenki megtalálhatja benne a saját helyét, szerepét, identitását és stílusát, s ezek sokfélék lehetnek. A civil lét legbelsőbb lényege maga a nyilvánosság, mely által az egyénből a közügyek iránt érdeklődő, a közpolitikában részt vevő állampolgár lesz, aki érzékeny mások problémáira, és képes a saját egyéni érdekein felülkerekedni.
Ma olyan messze vagyunk ettől, mint a Pasa park a miskolci cigányteleptől. Más az uralkodó norma, a politikai elit mentalitása és viselkedése pedig beszivárog az emberek hétköznapi életébe, és behálózza az egész társadalmat. S mint látjuk, a mai hatalom háborúzni szeret, ellenfeleit ellenségnek tekinteni, s már pusztán az olyan szavaktól is kiütést kap, mint egyenlőség, szabadság vagy gender. A kirakatstatisztikák leple alatt élők nyomorúságáról azt tartja, hogy azt megérdemelték. Szemének kedvesebb a piramis képe, mint a köré, ezért is épít piramis formájú rendszert, csúcsán erős uralkodóval, lent alattvalókkal. Szegények és gazdagok, városiak és vidékiek, öregek és fiatalok, nemzetiek és „nemzetietlenek” közé mély árkokat húz, hogy jól megkülönböztethetők legyenek az első- és a másodrendű állampolgárok. Az ilyen világban rend van. A megszülető gyermek jövőjét szülei társadalmi helyzete határozza meg. Aki szegénynek születik, szegény is marad. Nem hivatalos számítások szerint – mert hivatalos létminimum-számítások nincsenek – négymillió ember él a létminimum, vagyis 88 000 forint alatt. Ide tartozik a nyugdíjasok egyharmada. Ők többnyire láthatatlanok, de kiemelt figyelem sugárzik rájuk az áldott karácsony ünnepéhez s persze a tavaszi választásokhoz közeledve, mert lehet bízni abban, hogy e jámbor, türelmes és mértéktartó társaság nem felejti el kimutatni háláját a nyugdíjprémium, az Erzsébet-utalvány és a nyugdíjkorrekció miatt.
Erős uniós hátszéllel „szárnyal a gazdaság”. Növekedésünk 3,8 százalék, a kormány szerint egetverő. Az ember nehezen is érti meg, miért él át mégis milliós tömeg legalább olyan drámai biztonságvesztést, mint a rendszerváltáskor, s miért csak egy szűk elitcsoport gazdagodik soha nem látott mértékben, gátlástalanul. S miért hagyják el ma többen az országot, mint ’56-ban? S bizony makacsul befészkeli magát agyunkba az eretnek gondolat, ha ilyen arányú marad az elvándorlás, tíz év múlva összedől a nyugdíjrendszer, mert nem lesznek befizetők. Az ország meg csak öregszik, végképp elöregszik. A nyolcvan év felettiek aránya kétszer olyan gyorsan nő, mint bármely más korcsoporté, mégis átnéznek rajtuk, mint az üvegen, csak a választások előtt számítanak.
Nem tudni, hogy a társadalomnak ez a mély tagolódása, az egyenlőtlenségek és a társadalmi igazságtalanságok riasztó jelenléte végül hová vezet. Meddig gazdagodhatnak még a gazdagok s szegényedhetnek a szegények? Mi lesz a méltóságában megsértett és láthatatlanná tett, mert kínos és kellemetlen problémákat hordozó társadalmi csoportokkal? És mi történik a gazdasággal 2020 után, amikor 1600 milliárd forinttal kevesebb fejlesztési forráshoz jutunk az azt követő hétéves ciklusban? S hogy európaiságunk ugyan mit jelent még?
Hosszan sorolhatnám a kérdéseket, amelyekre nincsenek válaszok. A kormány sziklaszilárd világképével szemben az ellenzéknek nincs alternatív társadalomképe. Néha előáll valaki, mond pár mondatot nyugdíjminimumról (emelni kell), oktatásról (meg kell becsülni a pedagógusokat) vagy kórházi állapotokról (több orvos, nővér és fertőtlenítő kell), de magáról a magyar társadalomról, regionális leszakadásunkról, az integráció hiányáról, a mobilitási utak lezárásáról nem sok mondandója van. Ideje legnagyobb részét intenzív törzsi háborúzással tölti. S a legnagyobb baj, hogy mindenki csak 2018 áprilisáig néz előre.
Pedig lesz élet a választás után is. De miféle élet?
Megmarad-e még valami a demokratikus politika és a piacgazdaság intézményeiből, amelyek a rendszerváltás után épültek ki, megtörténik-e a nagy ellátórendszerek, az oktatás, az egészségügy, a társadalombiztosítás átalakítása, felépül-e valaha ama bizonyos szociális piacgazdaság, amelyből a szociális mozzanatot kifelejtették? Az elosztás mindig politikai kérdés. Az a kormány, amely nem elsikkasztani, hanem tervezni akarja a jövőt, az közoktatásra, egészségügyre, az integrációt és a társadalmi mobilitást segítő programokra költ, nem saját magára és a klientúrájára. Gazdasági nehézségek idején nem a szegények támogatását csökkenti, hanem méltányos elosztási elveket követ. Nem hergeli egymás ellen a társadalmi csoportokat, inkább integrálni próbálja a különböző érdekeket, hogy kialakuljon valamiféle közszellem, társadalmi-nemzeti közösségtudat, mert anélkül elképzelhetetlen a közös jövő.
Vajon miféle csoda folytán juthatnánk el ide?
A politikusoknak, mint a mesebeli csúf békának, át kellene változniuk ragyogó királyfivá, le kellene vedleniük régi bőrüket. De miért is tennék? Talán hazafiságból. Emberségből. Önbecsülésből. Vagy azért, mert rájuk zuhan a valóság. Egy közös cél érdekében, gyerekeik, unokáik védelmében. S hogy ne égjen rájuk a szégyen, mert még csak meg sem próbáltak tenni valamit.
Mindannyian felelősek vagyunk az ország állapotáért. Felelősek vagyunk, amikor elrejtőzünk és hallgatunk, amikor kiabálunk és gyűlölködünk, amikor egymást kaszaboljuk, és amikor nem hiszünk a változásban. Amikor nem úgy viselkedünk, mint egy polgár.
