Lakner Zoltán: Variációk ellenzéki stratégiára

július 21. 08:06 - szerző: Lakner Zoltán

Sokkal nagyobb hasznát veheti a választási törvénynek a Fidesz 2018-ban, mint négy évvel korábban. A kormánypárt szavazótábora ma is nagy létszámú, de egyértelmű kisebbségben van a társadalmon belül. Vele szemben azonban a széttöredezett ellenzék tehetetlennek látszik. A demokrata ellenzéket hasonlíthatnánk kaleidoszkópszerű színkavalkádhoz, ám inkább törött üvegcserepek kupacaira emlékeztet. Ilyen körülmények között a Fidesz győzelmét nincs, ami megakadályozza.

A helyzet tarthatatlanságát észlelve az ellenzéki oldalon újabb és újabb verziók születnek arról, hogyan lehetne egybeseperni a szilánkokat. Olykor arról is szó esik, miként lehetne bővíteni a támogatók körét. A dilemma alapja a sok, önmagát igazolni próbáló, de politikai erővel kellően alá nem támasztott identitás, a politikából kioperálhatatlan személyes ambíciók ütközése, valamint a rövid együttműködésekkel megszakított tartós bizalmatlanság.

A szövetségkötés negatív etalonja a 2014-es közös lista, amelyről az összefogás keményvonalas hívei azt állítják: túl későn, belső átélés helyett csupán kényszerűségből jött létre, ezért nem volt alkalmas a választási küzdelem megvívására. Ez az összefogás azonban nem is jöhetett létre másként, mint kényszerből, hiszen a résztvevők legtöbbje egészen addig pontosan az ilyen összetételű és szerkezetű együttműködés elkerüléséért politizált.

Fotó: Fekete István

2014 után az „együtt, de külön” dilemma feloldására szolgált volna az előválasztás, hogy a választók maguk „mixeljék össze” az ellenzéket. Ezt a demokrata oldal szereplőinek többsége nem óhajtotta megvalósítani, a napvilágra kerülő tervek pedig kétségeket vetettek fel a koncepció realitásával kapcsolatban.

A 2014-es összefogás meghaladásának másik módszere volna a koordinált indulás, amikor a saját pártlistájukat elindító pártok az egyéni képviselői helyek elosztásáról megállapodnak egymással. Ez az ellenzék által bírált, de tényként kezelt választási szabályok miatt két, legfeljebb három szereplő számára kínál gazdaságos megállapodási lehetőséget. A DK éppen azért vált a közös lista első számú követelőjéből a koordinált indulás harcos hívévé, mert a demokrata ellenzéken belül most már bent van az első kettőben. Bokros Lajos időbeli korlátozást javasol: olyan széles választási szövetséget, amely 500 napos helyreállító kormányzást folytat egy kényszerszövetségek nélküli újabb választásig. Míg tehát ’14-hez képest Gyurcsány a releváns szereplők külön listájával lazítaná a szövetség béklyóit, addig Bokros ciklusrövidítéssel enyhítené az összekényszerülés kínjait.

Az MSZP miniszterelnök-jelöltjének logikája más vágányon halad. Botka László közös listát akar, mégsem térne vissza 2014-hez. Nem működne együtt a 2010 előtti korszak jelképének tartott Gyurcsánnyal, továbbá hazai viszonylatban markánsnak számító baloldali javaslataival ideológia platformot igyekszik kijelölni a szövetségkötésnek. Azok közös listája lenne Botkáé, akik egy bizonyos diagnózis és jövőkép mentén szót értenek egymással. Sikerének alapfeltétele, hogy a zászlót magasba tartó politikus és pártja hitelesnek és az ellenzék vezetésére alkalmasnak tűnjön.

Éppen ez okoz nehézséget Tamás Gáspár Miklós javaslatát illetően saját maga számára is. Tamás igazán váratlan fordulatként azzal az ötlettel állt elő, hogy Orbán megállítása érdekében az ellenzék egésze szavazzon az MSZP-re. „Technikailag” messzebbre is megy, mint maga Botka, aki a saját vezetése alatti szövetségbe hívná az erre hajlandó ellenzékieket. TGM viszont azt mondja: csak az MSZP. A többi ellenzéki szereplő még Botka javaslatát sem tudta megemészteni, nem is érzik kényszernek vezető szerepe elfogadását, TGM „sanyarú javaslatát” pedig végképp elutasítják.

Ott van ezzel szemben az új pólus ideája, az igazak szövetsége, akik nem érintettek a 2010 előtti világ hibáiban. Közvélemény-kutatás látszik bizonyítani, hogy az LMP és a Momentum, ráadásként az Együtt és a Párbeszéd által alkotott közös listát a teljes népesség akár 16 százaléka támogatná, amennyiben nem jön létre MSZP–DK-együttműködés. A háromszoros feltételezésen alapuló gondolatkísérlet elsősorban a kis pártok túlélésének útmutatója. Az ellenzéki széttagoltság problémájára annyiban reflektál az új pólus, hogy legalább e négy pártot egybe terelné azzal a reménnyel, hogy így majd új szavazókat is bevonzanak (ez amúgy minden összefogás-­koncepció járulékos feltételezése). Ám az új pólus ideája alábecsülni látszik a szóban forgó pártok közötti különbségeket. Ha pedig az történne, amit Szabó Tímea, a Párbeszéd társelnöke prognosztizált, hogy az új pólus létrejöttével párhuzamosan a választói akarat megállapodást kényszerít ki az MSZP és a DK között is, akkor bezárulna a kör: az új pólusnak reményt adó közvélemény-kutatás feltevése ugyanis éppen az, hogy nem lesz MSZP–DK-szövetség.

Ezeken kívül, nem utolsósorban, Haraszti Miklós és Gulyás Márton egymással rokon felvetéseit kell megemlíteni. Szerintük az egymással mit kezdeni nem tudó demokrata ellenzéknek még a Jobbikkal is meg kellene állapodnia, de kizárólag a választási szabályok megváltoztatását célzó mozgalom, illetve a választási bojkott érdekében. E megközelítés erénye, hogy elveti a NER szabálykönyvét. Elgondolásuk szerint a történelmi pillanatra egyesülő ellenzék arányosabb választási rendszer bevezetésére kényszeríthetné a Fideszt, véget vetve Orbán túlhatalmának. A vitapontok között itt az szerepel, hogy éppen az arányos választás utáni erőviszonyok tehetik elkerülhetetlenné a Jobbik bevonását a kormányzásba, miközben kétharmad híján nem volna mód az alaptörvényi berendezkedés megváltoztatására és a Fidesz-pártkatonák eltávolítására a közjogi pozíciókból.

Az elképzelések kavalkádján végigtekintve úgy tűnik, az ellenzék valójában azt sem tisztázta, mit akar elérni, s vajon mi érdekelheti a még mindig passzív választókat. Az Orbán-buktatás célja, bár vonzó, de keveset mond arról, miért volna érdemes erőfeszítést tenni az érdekében, ha az emberek nem tudják, mi jön utána. Pláne, ha a váltás ígérete olyan politikusokban testesül meg, akiket nem akarnak megválasztani.

Érdemes volna tehát tisztázni, melyek azok a közös alapok, amelyeken egy szövetség nyugodhat. Ha a jogállam és az emberi jogok idetartoznak, akkor a demokrata ajánlat nem lehet a Jobbikkal való együttműködés, kizárólag a Jobbikon való felülkerekedés. Figyelembe kell venni emellett a szükségleteket is, vagyis olyan programot célszerű vázolni, ami nemcsak foltozgatja a társadalom szövetét, hanem radikálisan csökkenti az igazságtalanságokat. Ez újabb feltételeket jelöl meg a szövetségi együttműködés számára. Végül az ellenzék ígérete és igénye egy teljes mandátummal rendelkező kormány megalakítása kell hogy legyen. Egyedül ez sugározhatja képességüket, ha van, az ország irányítására, és csakis ez szolgálja a szétbombázott közélet normalizálása iránti igényt.