Lakner Zoltán: Mindent elölről

2018. május 11. 08:04 - szerző: Lakner Zoltán

Véget ért a kegyetlen kegyelmi időszak, a választás és az Országgyűlés megalakulása közötti periódus. Megkezdődött a nemzeti együttműködés harmadik szezonja. Az ellenzéki pártok szokatlan összhangban tesznek úgy, mintha mi sem történt volna, azon kívül, hogy a korábban 2014-hez, majd 2018-hoz kapcsolt reményeiket és ígéreteiket egyszerűen átírják 2022-re. Csakhogy ennél jelentékenyen rosszabb és sokkal mélyebb megértést igényel a mostani helyzet.

Az Orbán-rezsimnek kész tervei vannak a következő évekre. Nem csak négy évre. A kritikus média tere máris tovább szűkült. Jó néhány fontos civil szervezetnek talán csak hetei vannak hátra. A Kúria megkapta a selyemzsinórt, és bár a kiszivárgott átalakítási verzió hitelességét a Fidesz tagadja, nyilvánvaló a független igazságszolgáltatás megregulázásának kormányzati szándéka. Az önkormányzatokkal ugyanez a helyzet, tehát ha nem is az lesz a végleges lejátszási mód, ami még a választás előtt napvilágra került, a helyi autonómiák szűkülni fognak. Folytatódik az ország tekintélyelvű átalakítása, a kényszerű belefűzés a hierarchikus láncba, a hatalmi viszonyok gazdasági, ideológiai, társadalmi stabilizálása.

Az unióval kapcsolatos újabb keletű hazai remények kapcsán érdemes emlékezni, hogy 2011–2012-ben az ellenzéki közvélemény szintén Európától várta Orbán mihamarabbi leléptetését. Ugyanekkor széles körben terjedt a nézet, hogy az unortodox gazdaságpolitika hályogkovács megoldásai földhöz csapják az orbáni rendszerkísérletet. Több mint fél évtized telt el, körbeértek a várakozások, Orbán még mindig hatalmon van. Ami nem azt jelenti, hogy mindig minden politikai konfliktust meg fog nyerni, de világos, hogy sorozatban harmadik győzelme után elszánt tárgyalópartnerként lép majd fel a számára fontos ügyekben az európai színtéren. Minél több időt nyer kívül, szorítása annál erősebb lesz az országon belül. Pontosan ez az, amire törekszik.

Ehhez képest az ellenzék alapvető stratégiai célokat nem tisztázott. Minden szóban forgó kérdés – az alaptörvényi rendszerhez való viszony, az ellenzéki szerveződési stratégia mikéntje, a súlyos elérési és anyagi hátrány leküzdésének módja – valóban kínzóan nehéz, ám mégiscsak két ciklus telt el, nem is egyszerűen kudarccal, hanem fülsiketítő választalansággal.

Ha csak a jelen helyzetet tekintjük, a parlamenti ellenzék magatartása összeilleszthetetlen valamennyi lehetséges választási értékeléssel. Amennyiben úgy gondolják, a választás nem volt tiszta, a rezsim olyan mértékben csalt, ami érdemben befolyásolta az eredményeket, akkor az ellenzéknek nyíltan tagadnia kellene a parlamenti erőviszonyokat és magát az új parlamentet. Ha az a fő magyarázat az ellenzéki vereségre, hogy egyes régiókban az ellenzék nem volt jelen, akkor nem a négy évvel ezelőtti fogadkozásokat kellene megismételni a vidéki szervezetépítésről a budapesti tévéstúdiókban, hanem a terepen kellene tartózkodni. Ha komoly az egyébként szintén évek óta unos-untalan hangoztatott együttműködési szándék a civilekkel, akkor máris látnunk kellene a kooperáció jeleit. Ha pedig – tévesen – pusztán az együttműködés hiányában jelölik meg az áprilisi vereség okát, akkor abból valamiféle ellenállási pártkonföderáció előkészületei következnének.

Ezzel szemben óriási erőfeszítések történnek azért, hogy minden úgy maradjon, mint eddig. Megyünk előre, nem kell megtépni a ruhánkat, nem kell önmarcangolni, macherkedjünk az időközi jelöltállításokkal, készüljünk az európai és az önkormányzati választásokra, legyen például közös lista, addig is nagyokat vitázunk a parlamentben Orbán Viktorral, megszorongatjuk a törvényalkotási bizottságban a kormánypártot, ahol amúgy kétharmada van, záradékkal látjuk el az Alaptörvényre tett eskü szövegét, vagy még azt se, inkább büszkén fotózkodunk az ünnepélyesen átvett mandátummal.

A szokásos üzletmenet zavarba ejtően gördülékeny fenntartása nehéz helyzetbe hozza azokat, akik arról szeretnének vitát folytatni, részt kell-e venniük az ellenzéki pártoknak a NER parlamentjében. Tudniillik minden elvi és gyakorlati érvet, ami a bent maradás mellett szól, zárójelbe tesz, ha azt látjuk, ez az ellenzék, ezek a konkrét politikusok csakis az eddigi produkció folytatására képesek, hajlandók, alkalmasak.

Mi több, a legutóbbi innovatív felvetés az volt, hogy az ellenzék nem mondta el elég érthetően, egyetért a Fidesszel a menekültkérdés kezelésében. Ez tényleg baj, abból a szempontból, hogy számos ellenzéki szavazót előre megszabadíthattak volna attól a dilemmától, melyik ellenzéki pártot támogassa azok közül, amelyek egyikére sem volt kedve szavazni.

Ha a parlamenti ellenzék sem a mandátum átvétele, sem a parlamenti tisztségek betöltése, sem az alkalmazott politikai eszközök, sem a politizálás tartalma kapcsán nem képes újításra, akkor felesleges megvitatni a parlamenten belüli és kívüli ellenzék együttműködésének tényleg nehéz kérdéseit. Mert van gond azzal is elég: hogyan lehet egyben tartani, irányba állítani egy nézeteit illetően heterogén, társadalmilag azonban túlságosan zárt kormányellenes tömeget, egyidejűleg megszervezni, közösségekké formálni, mozgásban tartani, közben szemet kell-e hunyni a kirekesztő nézetek felett az Orbán-ellenesség érdekében, el kell-e dobni eredeti elveinket?

Nem vitás, könnyebb lenne az ellensúly létrehozása a történésekre érzékenyen, felelősséggel reagáló, professzionálisan politizáló parlamenti ellenzékkel, amelynek nyolc ilyen év után igenis meg kellene szaggatnia a ruháját, és radikálisan meg kell változnia. Aki nem ezt teszi, az szándékosan vagy szándékolatlanul, mégis tevőlegesen a NER-t szolgálja.

Nincs mit folytatni, csak a törmelékben turkálunk, mindent elölről kell kezdeni. A parlamenti ellenzékkel. Vagy nélküle.

Azt is kibírnánk valahogy.