Lakner Zoltán: Mindenre van ember

Három hónap sem telt el az áprilisi választás óta, és teljes erővel zajlik az Orbán-rendszer újraalapítással felérő megerősítése. A tüntetések maguktól elhaltak, az ellenzéket méretre vágják, a szabad sajtót tovább ritkítják, a problémás kádereket kiszórják. Kit azért, mert túl önálló volt, kit azért, mert házon belül vállalt túl sok konfliktust, s a vudubábja narancssárga gombostűktől nézett már ki úgy, mint egy tűpárna.

Többek meglepetésére – ki tudja, az elmúlt nyolc évben mire figyeltek – megkezdődött a konzervatív értelmiség megleckéztetése. Mindazoké, akik kicsit is önálló véleményt fogalmaztak meg, vagy a rossz oldalra kerültek az Orbán–Simicska-konfliktusban, netán akadt helyettük egy még lojálisabb néptárs.

Hiba volna elvitatni, hogy a Fideszhez a kilencvenes években csatlakozó polgári elit tagjainak volt saját értékrendjük, ők jelentették a politikai útjelzőt a pártnak a jobboldalra történő átsorolás idején. Ám közülük azok, akik állami posztokat töltöttek be, a tízes években már csak az öncsalás magas fokozatba kapcsolásával, nagy adag képmutatással hihették, hogy ők volnának az előbb populista párttá változó, majd rohanvást a jobbszél felé tartó tömörülés európai konzervatív tagozata, legbelső morális fokmérője. Holott egyszerűen csak lemaradtak előbb egy, majd aztán sok-sok brosúrával.

A káderforgatás feltétele, hogy a főnöknek rendelkezésére álljon cseresor, olykor egy teljes új garnitúra, amelynek tagjai még inkább megfelelnek a saját maga által szabott igényeknek. Orbánnak nagy erőssége a politikuskeltetők, kollaboráns-inkubátorházak, funkcionárius-tesztpályák, klóngyárak működtetése, annál is inkább, mert vezetői módszerének lényege a központosítás mellett az intézmények kettőzése, a párhuzamos felelősségi rendszerek létrehozása, a beosztottak versenyeztetése. Ehhez ember kell, mondhatni emberanyag. Olyan személyek, akik elvégzik a rájuk bízott munkát, s nemhogy nem fanyalognak, de adott esetben a végrehajtási szakaszban kreatívan továbbszövik a vezérlő gondolatokat, kiállva a hatékonyság fontos próbáját.

A jól bejáratott szisztémában megvan a helye a szigorúan nem haladó értelmiségnek is. A Magyar Tudományos Akadémia vezetői egy napon arra ébredtek, hogy a kormány minden előzetes bejelentés nélkül a következő évi költségvetésben átsorolja kutatási pénzeik nagy részét az Innovációs és Technológiai Minisztériumhoz. A kétségkívül innovatív megoldásról, úgymond, egyeztetett a kormány az Akadémia elnökségével, mármint azt követően, hogy egy újsághír nyomán kitört a botrány. Előzőleg nem sikerült szólni, ami a kormány rendes ügymenete. Jegyezzük meg, például a történettudomány területén eddig is számos párhuzamos kutatóhely létrehozásával és kistafírozásával kóstolgatta a kormány az Akadémiát, most pedig itt az alkalom a tudományos köztestület térdre kényszerítésére.

A kormány álláspontját az MTA elnökével szemben egy akadémikus, Palkovics László képviseli, akiről sokan úgy tartják, bármely iparvállalat topmenedzsereként szívesen alkalmaznák. A miniszter szerint nincs semmi látnivaló, mindenki mindent félreért, szóba sem jön az Akadémia államosítása, szakmai kérdésről van szó. Az Akadémia megkapja a pénzt, csak előtte a nagyobb ügyekben, úgymond, megállapodik a kormánnyal. Hírek szerint még mindig vannak akadémikusok, akik a megállapodás eufemisztikus formulájának hallatán reménykednek, hogy mindez csak terv.

Ami azt illeti, az MTA vezetésének ellenállása valóban lassíthatja a kormány nyomulását. Az egyetemek rettegő hallgatása, amely a szolidaritási nyilatkozatok helyett hallatszik el messzire, viszont gyorsítja. Annak felméréséhez azonban, hogy a kormány pénzközpontosító és autonómiacsökkentő szándéka mennyire komoly, egyetlen dologra van szükség, körül kell nézni a fülkeforradalom utáni Magyarországon, a berendezkedett NER világában.

A rendszerfejlesztés másik műhelyében, az úgynevezett parlamentben ezalatt a gránitot faragják szorgalmasan. Az Alaptörvény hetedik módosításának előterjesztője, az alkotmányjogász mivoltát büszkén emlegető, a magyar és a nemzetközi jogtudomány nagyjait készségszinten idéző, a változtatás homlokterében álló közigazgatási bíráskodásból doktoráló igazságügyi miniszterrel kapcsolatban kizárt, hogy ne tudná, minek állt az élére. Tudniillik az igazságszolgáltatás függetlensége korlátozásának.

Trócsányi Lászlót jobboldali szél fújta a közéletbe, nincs is abban semmi, de párizsi nagyköveti posztjáról nem hívták vissza a 2002-es kormányváltáskor, 2007-ben a szocialista–liberális többség szavazataival együtt választották alkotmánybíróvá, szépen lépkedett felfelé az egyetemi ranglétrán a baloldali kormányok idején is. Az egyik legsikeresebb magyar ügyvédi iroda társalapítójaként és partnereként sikereket aratott a piaci szektorban is. Hagyományos pártkatonának tehát aligha volt nevezhető. Szerepe pontosan az lenne, hogy szakmai köntösbe öltöztesse a NER újabb központosító és jogkorlátozó intézkedéseit, jogi nyelvre fordítsa a terjeszkedő önkényt, és mindezt gördülékenyen képviselje a nemzetközi porondon, beleértve az Európai Unió testületeit.

És ő meg is teszi.

Bár 2007-ben még úgy nyilatkozott, nem politikusalkat, kormánytagként szemrebbenés nélkül mondja, hogy azok intéznek politikai támadást az ország ellen, akik bírálni merik az igazságszolgáltatás átszabásának kormányzati tervét. Mintha nem politikai kormányzás folyna. S nyilván azért, mert a bírói függetlenséget „a demokrácia állócsillagának” tartja, szó nélkül hagyja, hogy az Országos Bírósági Hivatal politikától szintén független elnöke hazaárulással vádolja azokat a bírákat, akik a velük történt hazai kormányzati jogsértéseket uniós bírói fórumokra merészelik vinni, mivel idehaza nem nyernek jogorvoslatot. Ha esetleg a miniszteri expozé alapján „a globális világ egyes általános és a magyar jogrendszer sajátos aktuális kihívásainak megválaszolására” irányuló kibontakozási program, akarom mondani a hetedik Alaptörvény-módosítás nem vetne véget az efféle magatartásnak, akkor minden esély megvan a nyolcadik, kilencedik és tizedik módosításra, hiszen a miniszterelnök már beharangozta az Alaptörvény revízióját. Még arra is van esély, hogy ehhez igénybe veszik Németh Szilárd szaktudását, amihez Trócsányi László megint csak partner lesz. Addigra nem lesz hajléktalanság meg bevándorlástámogatás, lesz viszont állami kereszténységvédelem, és megteremtődik az otthon nyugalma, már akié, megválaszolva az általános globális és a sajátos magyar kihívásokat.

A későbbi Alaptörvény-módosításokat is lesz, aki megírja és előterjessze. Ha pedig, mondjuk, az Akadémia jogtudományi intézete véleményt mondana erről vagy egy másik kutatóhelye bármi egyébről, akkor lesz, aki a maradék pénzeikről szakmai véleményt fogalmazzon meg. Újra meg újra bebizonyosodik ugyanis, hogy egykorvolt igazodásból, megfélemlítettségből vagy, mint a fenti esetekben, a politikai karriervágy vonzásától vezérelve minden munkára akad ember, aki elvégezze.