Lakner Zoltán: Lázadás a tehetetlenség ellen

2017. október 22. 09:02 - szerző: Lakner Zoltán

A zaklatás, az erőszak sértettjeivel kapcsolatos megértés valahol ott kezdődne, ha az emberek egy történetet hallva azt mondanák: „Nem tudhatom, pontosan mi zajlott le. De ha valaki valóban visszaélt a helyzettel, az nagy baj lenne. Azt kívánom, soha senkivel ne történjen meg.”

Csakhogy ehelyett sokszor az merül fel, a sértett a hibás, mert beszállt az autóba, felment a hotelszobába, a lakásra, és bizonyára az mozgatta őt, hogy karriert csinálhasson, most akkor mit ugrál, vagy pedig bizonyára utólag áll bosszút egy kudarcért. Mások azzal jönnek, hogy bár amit esetleg megtett, az nem helyes, de a feltételezett zaklató egy kiváló szakember, nagy művész, alkotásai értékesek – ezt a fajta mentegetést nevezte liberális képmutatásnak a BBC-nek adott interjúban Emma Thompson, aki, mondhatni, maga is kiváló szakember –, továbbá úriember, sőt sármos. Különben is, ilyen a művészvilág (továbbá az uszoda világa, a zárt intézmények világa, stb.).

Amikor sokan ezeket mondják, akkor nem csak az áldozatot sértik meg, hanem az elfogadottnak hitt – hazudott? – erkölcsi normákat is. Hiszen eszerint bizonyos helyzetekben, bizonyos embereknek bármit szabad. Lehetetlen ugyan róluk elképzelni azt, amivel vádolják őket, mert ők nem olyanok, de ha mégis megtették, akkor a sértettnek kellett volna tisztában lennie azzal: a megalázó szexuális közeledés benne van a pakliban.

A #MeToo kampány – amit magyarul talán úgy emlegethetnénk: Velem is megtörtént – a személyes történetek elmondásán keresztül elsősorban arról szól: másik paklira van szükség, amiben nincs benne a zaklatás, az erőszak, a megalázás kártyája, a visszaélés a felek egyenlőtlen helyzetével. Másik paklira, azaz másféle közgondolkodásra és társadalmi viszonyrendszerre kellene igényt tartanunk, amiben nem az emberi gyarlóság, nem a kihasználás és a kizsákmányolás kap intézményi és informális megerősítést.

A konkrét esetek bizonyítása iszonyúan nehéz. És a környezet – gyakran a hatóságok is – még inkább megnehezíti. Részben ez magyarázza, hogy a történtek évekkel később derülnek ki – felélesztve egy másik nagy hárító toposzt: miért pont most kellett ezzel előállni? Azért, mert az eset annyira erősen traumatizál, olyan sokrétű bűntudatot plántál a sértettbe, hogy a puszta kimondáshoz is erőt kell gyűjtenie. Többnyire egy napvilágora kerülő hasonló eset, valamint a trauma után nagy erőfeszítéssel megszilárdított belső tartás eredményezi azt, hogy a zaklatás vagy erőszak áldozatai saját maguk tárják fel sebeiket.

Baj, ha ebből megbélyegzést, egyetlen emberét vagy kollektíve a férfiakét (színigazgatókét, producerekét) lehet kiolvasni, vagy sokan ezt akarják kihallani belőle.

Nem arról van szó, hogy akkor most már udvarolni se szabad.

Amit a Me Too hashtag alatt az elmúlt napokban rengetegen elmeséltek, az fájdalmas, torokszorító saját történetek sokasága idegen és ismerős emberektől, eltérő élethelyzetekből és foglalkozási csoportokból. A legkülönfélébb helyszíneken esett meg velük gyerekként vagy felnőttként, hogy erőszakoskodtak velük, szexbe belezsarolni próbálták őket, kéretlenül nemi szervet mutogattak nekik, a legkülönbözőbb verziókban, és mégis, valahogy mindig ugyanúgy: az erősebb vélt jogán.

A cél nem lehet egyetlen ember, jelen esetben a Sárosdi Lilla által megnevezett Marton László nyilvános meghurcolása. A név kimondásának nyilván hatása van, kell is hogy legyen a név viselőjének megítélésére, ha Sárosdi Lilla története igaz. Ám nem viheti el egyetlen ember a balhét, miközben az elénk ömlő vallomások a zaklatás elképesztő, érzelmileg szinte kezelhetetlen tömegét tárják elénk. Eddig is tudhattunk az ilyen cselekmények lappangásáról, az elhallgatásról, mégis megrázó tapasztalni: a fájdalmas élményt hordozó emberek, akik főként, de nem csak nők, nagyon sokan vannak. Eseteik legdrámaibb vonása, hogy mennyire hétköznapiak.

A mostani amerikai és magyar botrányban egyaránt az első vallomás bátorsága váltotta ki a többiek elszántságát. Az amerikai filmproducer, Harry Weinstein vádlói rengetegen vannak, a velük történtek puszta leírását elolvasni sokkoló. A legtöbb esetben a sértettek névvel vállalják magukat, mert most először úgy érzik, végre megtehetik, és nem akarják, hogy mással ismét megtörténjen, ami velük. Sokan már sikeres színésznőként találkoztak a ragadozóként viselkedő nagyhatalmú Weinsteinnel, mások színészaspiránsként mentek el hozzá például meghallgatásnak hazudott találkozóra.  

Sárosdi Lilla a pályára vágyakozó, a színházért rajongó fiatalként, különlegesnek megélt próbalátogatások után élte át a traumát a fehér BMW-ben. Két másik nő is kétségbeejtően hasonló történettel állt elő: egyikükkel két éve, a másikukkal jóval régebben esett meg lényegében ugyanaz, és ami fokozza a fokozhatatlant, később az utóbbi nő lánya is átélte a rendező bepróbálkozását. Felfoghatatlan, de muszáj megérteni:

a megszólalók legelőször azért éreztek bűntudatot, mert nem tudtak megfelelni az általuk tisztelt nagy embernek, nem adták meg neki, amit tőlük kért. Ebből az állapotból kellett kiszabadítani magukat, hogy ma már azt érezhessék, ami természetes: nem ők követtek el bűnt. A történteket lekicsinylő, viszonylagossá tevő, a sértetteket hibáztató megközelítés ezt igyekszik kétségbe vonni.

Egyelőre csak benyomásaink lehetnek a Facebook-kampány hatásáról, tudományos igényű felmérés nem készülhetett, de máris látszik: sokszor nők támadják a másik nőt, az áldozatot. Ezzel a saját kiszolgáltatottságukat is erősítik, és visszatartanak másokat attól, hogy kiálljanak.

Felzaklató, de figyelemre érdemes volt Verebes István interjúja az ATV-n. Az ismert rendező, korábbi színházigazgató, közéleti ember elítélte azokat, akik másokat megaláznak, de a közerkölcs általános romlását emlegetve terítette szét és homályosította el a felelősséget. Bár arról beszélt, hogy sajnos az emberek nem kérik számon az önbecsülésüket, és „Magyarországon bármit megtehetsz, maradsz a kaszinó tagja”, Sárosdi Lilla zaklatójának megnevezését hibának tartotta. Az ilyen dolgok szerinte tisztázhatatlanok, mert mindenki hallgat – holott most éppen hogy megtört a hallgatás. Bizonyítás híján azonban, úgy véli, a zaklatással vádolt személy megnevezése meghurcolás. Szerinte a jelenségről lehetne nyilvánosan beszélni, de Marton nevének kimondása helyett Sárosdi Lilla jobban tette volna, ha elmegy hozzá, és személyesen mondja el neki a véleményét. Látva a #MeToo történetek tömegét: komolyan hihetnénk, hogy ez a megoldás? A sértettek kerekedjenek fel, és nézzenek szembe a zaklatókkal, akik a traumájukat okozták?

Mindez nem Verebes István miatt érdekes, hanem azért, mert általános az a beletörődő és önfelmentő hozzáállás, amely szerint minden rossz, de azért mégse bolygassuk a dolgokat.

Sárosdi Lilla a Hír Tv-nek adott interjút viszont pontosan azzal zárta: egymásnak biztonságot és segítséget adva ezt meg kell tenni.

A ránk robbanó személyes történetek megannyi lázadást is elmesélnek. Megtanulhatjuk belőlük, ha akarjuk, hogy egészen másképp élhetnénk, ha közösen elutasítanánk a tehetetlenség alapelvét.