Lakner Zoltán: Kanada messze van

2017. november 23. 07:13 - szerző: Lakner Zoltán

Rendkívüli helyzetek rendkívüli megoldást indokolnak. Az Orbán-rendszer önmagában is drámaian rendkívüli, hát még az, hogy nyolc évnél is tovább tarthat.

Bár az ország nagyobb fele megszabadulna Orbán hatalmától, nem tudjuk, kire válthatnánk le.

A szétszabdalt ellenzék válsága nem mutatkozott termékenynek, kihívó helyett csupán fokozott megosztottságot állított elő. Az elégedetlenek többsége nem váltja magát győzelemre. A választók nagyobb része szeretett volna kormányt váltani négy évvel ezelőtt is, a Fidesz mégis biztosan győzött.

Ennek egyik oka kétségtelenül a széttagoltság, ami 2014-ben a nagy nehezen tető alá hozott közös lista, az LMP és a Jobbik hármasságával volt kifejezhető. A másik, a nagyobb gond, hogy sehogyan sem sikerül becsalogatni a politikai arénába azt a folyton emlegetett egymillió embert, aki szavazna ugyan, de pártot választani nem tud, így aztán a végén inkább mégsem voksol. Őket részben a győzelem esélyének hiánya tartja vissza, ami az ellenzék töredezettségével is magyarázható, de a felkínált ellenzéki választék sem nyeri el tetszésüket. Mindig kiszúrják, hogy különböző kombinációkban folyton ugyanazt tálalják fel nekik, amiből már elsőre sem kértek.

Fotó: MTI/Mohai Balázs

A Közös Ország Mozgalom önkéntes vállalása, hogy egy rendkívüli javaslattal kimozdítja az ellenzéket ebből a patthelyzetből. Gulyás Márton a kissé szerénytelenül nagygyűlésnek nevezett szombati eseményen egyfelől azt mondta, szakpolitikai „platformot” épít egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom nemzeti minimumait összegyűjtve – ez egy korábbi ötlet, a Humán Platform újrázásának tűnik. Másfelől most már nem azt kívánja bizonyítani, hogy a fennálló választási rendszer ellehetetleníti a tisztességes versenyt, hanem lökést adna a pártok és a független jelöltek választókerületi együttműködésének, hogy az adott körülmények között győzhessenek. A Közös Ország Mozgalom petícióban szólít fel arra, hogy a kormánypárttal szemben a választókerületekben egyetlen ellenzéki jelölt induljon, ennek kiválasztására végezzenek közvélemény-kutatást mind a 106 körzetben, aminek az árát közösségi finanszírozással teremtenék elő. A mérésekre a következő év elején kerülne sor, nyilván attól is függően, mikor gyűlik össze a több mint kétszázmillió forintnyi adomány. Gulyás Kanada példáját hozta fel, állítása szerint a konzervatívok 2015-ös vereségéhez nagymértékben hozzájárult egy állampolgári mozgalom, amely a kulcskörzetekben kiválasztotta a győzelemre legesélyesebb ellenzéki jelöltet, és sokakat meggyőzött a részvétel szükségességéről.

Bár látszólag bármi jobb annál, ami most van, éppen az erőforrások és az idő szűkössége miatt érdemes elgondolkodni azon, a tervek alkalmasak-e a kivitelezésre.

Felmerülhet a kérdés, vajon Kanada mennyire megfelelő a NER Magyarországának modellezésére. Ha egyáltalán elfogadjuk a tételt, hogy a kanadai liberálisok 2015-ös győzelmében valóban meghatározó szerepet játszott egy állampolgári mozgalom – ez ügyben ugyanis kétségek mutatkoznak. Továbbá nem volna-e jobb 40-50 tényleg reményteli körzetben többször mérni, mint mindenütt egyszer? Hova kerülnek majd a töredékszavazatok onnan, ahol függetlenek „nyerik” a kutatást és az indulási jogot? A kisebb-nagyobb kérdőjelek egy bizonyos mennyisége minőségi kételybe csap át. Amellett persze hogy mérni, azt tényleg kell.

Tegyük hozzá, a kutatásos döntés maga a csendben elutált előválasztás, s hogy ennek logikája a következő két hónapban fokozott rivalizálásra ösztönzi a pártokat. Amelyek, amúgy nem ígérték meg, hogy alávetik magukat a közvélemény-kutatásoknak. Erre őket a petíciót támogató állampolgári tömeg szoríthatná rá, de az eddig összegyűlt ezerötszáz aláírás ereje nem jellemezhető a közvélemény vasmarkú szorításaként. Erősebb lehet az a nyomás, amit Gulyás Márton szüntelen médiajelenléte állít elő, miközben azonban a saját tömeg hiánya ingataggá teszi kezdeményezését.

A szombati „nagygyűlésen” egyetlen ember, Karácsony Gergely mondta ki, hogy nemcsak az egység hiányzik, de szavazó sincs elég.

Ő csak tudja, ironizálhatnánk, éleslátása mégis megsüvegelendő. Kanadában ugyanis elsősorban az döntött, hogy a liberálisok négy év alatt 19-ről 39 százalékra jöttek fel. Nálunk fél évvel a választás előtt a kormánypárt az, amelyik erősödik. Ezen sem a közadakozás, sem a közvélemény-kutatás nem segít – nem az segít.