Lakner Zoltán: Az ellenzék csapdája

2018. április 26. 14:53 - szerző: Lakner Zoltán

Bármit gondoljunk a választás lefolyásáról, eredményéről, az eredmények manipulálásáról, jelen tudásunk szerint az újabb kétharmad lehetővé teszi Orbán számára a kivételes állapot fenntartását. Azt a politizálást, amely a jog erejét az erő jogával cseréli fel, és mindent elkövet, hogy ezt az állapotot fenntarthassa.

Az Orbán által március 15-én kilátásba helyezett elégtétel folyamatban van, és továbbra is dübörögni fog a bevándorlásellenesség, hivatkozási alapul szolgálva olyan Alaptörvény-módosításokra, amelyek még nagyobb hatalmat adnak a kormány kezébe.

Teljesen világos, hogy a Fidesznek nincs kétharmados társadalmi többsége, a voksukat leadó választók valamivel kisebb része szavazott a kormánypártra, habár a csaknem 50 százalékos listás eredmény kiemelkedően magas. A versenyfeltételek súlyosan egyenlőtlenek voltak a kormánypárt és riválisai között, de ez a helyzet éppenséggel romlani fog a következő években, mégis ilyen körülmények között kellene újraszervezni az ellenzéket.

Wolfgang Schäuble német kereszténydemokrata politikus egy politikai krízis hosszú távú megoldása kapcsán egy alkalommal azt mondta: olyan ez, mint a maratoni futás, az a titka, hogy rögtön az elején jó irányba kell elindulni.

Most a rajtvonalnál sokak szerint az vár eldöntésre, be kell-e, be szabad-e ülnie az ellenzéknek a NER harmadik kiadásának parlamentjébe.

A rendelkezésre álló tapasztalat nyolc év, amiből az utolsó hármat még csak nem is kétharmados többségben kormányozta végig Orbán, és aminek a végére a parlamenti ellenzék a belső átrendeződés ellenére pontosan ott tart, ahol annak előtte: egyharmadon. Ebből nem következik automatikusan, hogy a parlamenti jelenlét volt a kudarc oka, hiszen elképzelhető, nélküle még szűkebb lett volna az ellenzéki pártok hatóköre. Annál inkább számot kell most vetni azzal, mire mehetnek a parlamentben vagy azon kívül a NER továbbépítése idején.

Három fő érv hangzik el a parlamenti munka felvétele mellett: képviselet, nyilvánosság, pénz. Ezekkel kapcsolatban valóban megfontolandó érvekre találhatunk, amelyek mérlegelése nyomán születhetne a következő évekre szóló stratégiai döntés az ellenzéki oldalon.

A képviseleti érv lényege, hogy a választók, akik ellenzéki jelöltekre voksoltak, nem azért tették ezt, hogy utána a megválasztott képviselők ne vegyék fel a munkát az Országgyűlésben. Az állampolgárok tudták, hogy a szavazatuk parlamenti jelenlétet eredményez, ezt várják most el. Felvethető azonban, hogy az ellenzéki választói motiváció az Orbán-rendszer nyolcadik évében elsősorban annak szólt, hogy Orbánt leváltsák. A képviselet kérdése ettől kezdve viszont főként arról szól – miután a leváltás nem sikerült –:

vajon az ellenzéki parlamenti jelenlét és tevékenység alkalmas-e a rendszerellenes politizálásra? Vagy, éppen ellenkezőleg, a parlament elhagyása nyitna erre több lehetőséget? Például azáltal, hogy a NER díszleteit elhagyó ellenzék társadalmi hitelességet nyerne e lépésével.

A második érv a parlament által biztosított nyilvánosság, hogy például az ülésterem az egyetlen hely, ahol Orbánnal közvetlenül vitába lehet szállni. Jelen körülmények között a megszólalás és a hallatszódás e porondja különösen fontos, mivel itt a képviselők nemcsak bírálhatnak és vitázhatnak, hanem speciális jogaikkal élve értékes közadatokhoz juthatnak. Másfelől viszont megfontolásra érdemes, volt-e eredménye, hatása az Orbánnal folytatott parlamenti asszóknak. S vajon elvi szempontból mennyi értelme van az ellenzék által autokratának tartott vezetővel vitatkozni? Vajon nem kizárólag a tüntetések nyelve volna-e az, amin beszélni kellene Orbánhoz, s vajon nem a Házon kívül kellene-e kommunikálni az Orbán hatalmától szabadulni akarókkal?

A képviselők által kikérhető közadatok rendkívül értékesek, sokat segítettek a hatalom valódi természetének feltárásában. De nem úgy áll-e a helyzet ma már, hogy nem újabb fontos részletek feltárása, hanem az alternatív országvízió megfogalmazása, az erős ellentábor kiépítése, valamint a változás reményének fenntartása az ellenzék fő politikai feladata?

Végül ott van az állami pénz, ami a kiéheztetett ellenzéki pártok számára szó szerint létfontosságú. Ahogy Kunhalmi Ágnes fogalmazott: ha egy doboz papírt kapunk, arra is szükségünk van. A kérdés az, hol áll meg ez a logika, hiszen minden országgyűlési tisztség, pozíció újabb forrásokat nyit meg, egyúttal azonban a stallumok behúzzák az ellenzéki képviselőket a NER establishmentjébe. Igaz, minden poszt fontos a parlamenti munka legalább kicsiny befolyásolásához, csakhogy az alapvető ügy az, van-e értelme az egésznek. Érdemes lenne meghatározni azt a minimumát a parlamenti beágyazódásnak, ami a még használható ellenőrzési jogosítványokat működésben tartja, egyúttal azonban demonstrálja, az ellenzéki képviselők felfogták, hogy ők maguk is a NER foglyai.

Ha a parlamenti ellenzéki pártok nem találnak, netán nem is keresnek a ciklus indításaként legalább ilyen köztes lehetőséget a benti és kinti létre, akkor saját magukat írják ki a kormány- és rendszerváltást sürgető közvélemény maradék bizalmából. Az ellenzékváltás ugyanis nem csupán divatos indulat, hanem egyre inkább politikai eszköznek tűnik sokak szemében a rendszerváltáshoz. A parlamenti ellenzék csakis önmaga megváltoztatásával felelhet erre, máskülönben végképp elveszíti létezésének értelmét.