Lakner Zoltán: A kiszámíthatatlanság reménye

2018. január 6. 07:46 - szerző: Lakner Zoltán

Félig tele van a pohár, biztatta karácsony előtt az ellenzék híveit Molnár Gyula, az MSZP és a DK közötti egyéni kerületi megállapodásra célozva. A közös listát elutasító Gyurcsány Ferenc szerint a koordináltan indított jelöltek támogatása és a külön állított listák melletti saját pártkampány menni fog, mint a karikacsapás. Ha igaza lesz, akkor beteljesül Kunhalmi Ágnes várakozása, miszerint el lehet zavarni a kormányt, mint a huzat. A szocialisták budapesti elnökére amúgy is fontos szerep vár, hiszen az MSZP reménybeli miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely alig várja, hogy felszántsa Kunhalmival együtt az országot. Szél Bernadett szintén szívesen használja ezt a fordulatot: ha gondos figyelemmel követjük megszólalásait, akkor tapasztalhatjuk, hogy máris felszántotta és egyidejűleg ismét felszántani készül e választókerületekre szabdalt hazát. Mindeközben az Állami Számvevőszék által szorongatott Vona Gábor két kutyasimogatás közben az egyedüli kihívó öntudatával készül a kormányváltásra.

A kétségkívül rendkívül aktív ellenzéki politikusok szerint az elégedetlenek többsége, a még párt nélküli több százezer szavazó aktivizálódása a győzelem biztosítéka. Akárcsak négy évvel ezelőtt, amikor ugyanerre számítottak.

Mindeközben a pártot választani tudó állampolgárok több mint fele a kormánypártot támogatja. A teljes, szavazókorú népesség körében a Fidesz támogatottsága az egyes intézeteknél háromszor-négyszer akkora, mint az őt követő nagyobbacska pártoké. Bár a Fidesz „felülmérése” afféle kutatói közhelynek számít, azzal sem vagyunk kint a vízből, ha a Fidesz végül csak a 2014-es fölényét tudja megismételni. E fölény valószínűleg nem optikai csalódás, az előző ciklusban a Fidesz szintén a választást megelőző évben növelte támogatottságát.

Az akkori helyzethez képest a Jobbik mutatói most valamivel jobbak, de az utóbbi hónapokban romlanak a számai. Az LMP is erősebb, mint négy éve, ami azt jelenti, hogy biztosan a bejutási küszöb fölött tudhatja magát. Az egykori közös listás ellenzék pártjai közül egyedül a DK erősödött, a többiek állapota jelentékenyen rosszabb.

Az összkép kedvezőtlenebb startpozíciót jelez a demokratikus pártoknak a négy évvel ezelőtti választáshoz képest – amit ugyebár a baloldali-liberális ellenzék elvesztett.

Nem kizárt, hogy 2018 elején véglegessé válik valamiféle megegyezés a szövetségben egyáltalán gondolkodni kész pártok között. Ám a reményeit rendületlenül ebbe a politikai oldalba helyező választópolgárt aligha nyugtatja meg, amikor Karácsony Gergely optimizmusa abban fejeződik ki, hogy akár még februárban is létrejöhet a végleges együttműködési konstrukció.

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Ezalatt a Fidesz az elnyomó eszközöktől az osztogatásig tartó repertoárral, a miniszterelnöktől a 106 egyéni választókerületi jelöltig menően kampányt folytat.

Habár az ellenzéki vezetők közül többen hajlamosak azt hinni, a munkájukért nem kellően lelkes elemzők és újságírók hátráltatják őket a kormányváltó küldetés teljesítésében, a helyzet nem így áll. Készséggel elismerhetjük, hogy a rosszat könnyebben észrevesszük, mint a jót, de ugyanezt a szemléletet érvényesítjük a kormánnyal szemben is, amelynek viselt dolgairól alig győzünk beszámolni. Igaztalan volna azt állítani, hogy az ellenzék semmit sem tesz a kormányváltásért, s hogy ne volnának tiszteletre érdemes politikusok, akik mindent elkövetnek, ami erejükből és tehetségükből kitelik. Hibát követnénk el azonban akkor, ha egy kínlódva megalkotott részmegállapodást, amely legalább annyi kérdést felvet, mint ahányat megold, sikerként ünnepelnénk, vagy ha nem érzékeltetnénk, mennyire, fogalmazzunk így, szerteágazó érdekek befolyásolják az egyes ellenzéki alakulatok és személyek irányváltásait.

Minden kétely, minden kérdés ellenére csakis akkor van remény a változásra, ha az emberek élnek megmaradt jogaikkal, sőt küzdenek értük, részt vesznek a közéletben, holott ez manapság kockázattal jár. Ha biztatásra van szükség, erre biztatunk. Mivel az ellenzéki erők ezúttal – ellentétben a 2016-os népszavazással – nem nyúlnak a bojkott eszközéhez, a demokrata érzelmű polgárokra választás vár.

A parlamenti választáson nincs „nem” rubrika, valaki ellen is csak úgy lehet dönteni, ha valaki mellett döntünk. Az ellenzéki pártok felelőssége abban áll, hogy ezt a döntést lehetővé tegyék, érdemesnek találtassanak arra, hogy a választópolgárok kövessék őket, és végül leadják rájuk a voksukat.

Amit ma világosan látunk, az kétségbeejtő. Nehéz abban bízni, hogy a karikacsapás lendülete akkora huzatot kavar, hogy az megmozdítja a félig teli pohár állóvizét. A változást kívánó polgár legfőbb reménye ma a kiszámíthatatlanság homálya, amely minden választás felett ott lebeg. És a saját bátorsága.