Lakner Zoltán: A kerítés csapdája
Különös feladatot teljesít a kormánypropaganda a választási kampány kezdetén. Bizonyítani próbálja, hogy az ellenzék nevetséges, jelentéktelen, egyúttal azonban veszélyt jelent az éppen csak gyarapodásnak indult nemzetre. Be akarja mutatni az egymással is köztudottan harcban álló ellenzéki pártok állítólagos közös hátsó szándékát, ami egyesíti őket a nép ellenében, a külső érdekek kiszolgálójaként.
E többcélú kormányzati törekvés terméke a plakát, amely a határkerítés átvágására készülő ellenzéki vezetőket Soros György társaságában ábrázolja. A megaposzter mind kivitelezésében, mind prezentálásában kifejezi a propaganda jelenlegi állapotát. A montázs kiáltó igénytelensége a sokfordulós népbutító kormányzati „tájékoztatás” eredménye: sikerült idáig letornászni a nívót az üzenet tömeges terítése érdekében. Beszédes az a tény is, hogy a lejárató célú posztert a Fidesz egyik szóvivője mutatta be a nyilvánosságnak, holott korábban az efféle akciókat névleg a CÖF-höz vagy a Fidelitashoz delegálták. Mostanra eljött az idő, amikor a Fidesz hivatalosan a saját nevére veheti az ilyesfajta bornírtságot. Miért ne tenné, amikor a plakát mondandóját megalapozó összeesküvés-elméleteket személyesen a miniszterelnök propagálja?
A plakát üzenete természetesen minden elemében hazug. Soros a cikkeiben az európai határok megerősítéséről írt, még ha ennek kapcsán nem a szögesdrótra gondolt is. Vona előbb javasolt határkerítést, mint az a kormánynak eszébe jutott. A nemzetbiztonsági kockázattá nyilvánított Szél Bernadett szerint „jelenleg olyan helyzet van az országban és a világban, hogy nem bontható le a kerítés”. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje „a határkerítés helyett a hazugságra épülő Orbán-rendszert fogjuk lebontani” formulában találta meg a kommunikációs menekülőutat a kerítésellenesség vádja elől. A DK elnöke szerint a határzár olyan erős szimbólummá vált, hogy a lebontásáról beszélni politikai öngyilkosság lenne, márpedig ő azt nem fogja elkövetni.
Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok – a Jobbik kivételével – humánusabb és a nemzetközi egyezményeknek megfelelő menekültpolitikát folytatnának, ellentétben a kormánnyal, és több vagy kevesebb szabályozott bevándorlást is lehetségesnek látnak. A kerítést mégis megtartanák, mert az nemcsak fizikai realitássá, hanem politikai ténnyé vált. A demokratikus ellenzéki pártok adottságként fogadják el a kormánypolitika legfontosabb tárgyi és szimbolikus építményét. Inkább azzal vélik kivédhetőnek a propaganda ellenük irányuló támadását, hogy hatástalanítani igyekeznek azt a kerítés elfogadásával.
A kerítésvágó pártvezetőkkel riogató Fidesz-plakát jelzi e törekvés kilátástalanságát: a propaganda nem fogékony a kommunikációs nüánszokra. Ugyanakkor a határzár melletti kényszerű felsorakozással az ellenzék, amelynek nincs hasonló erejű ellenszimbóluma, a menekültpolitika átfogalmazásáról is lemond. Így pedig benne ragad abban az orbáni migrációpolitikai értelmezési keretben, amelyben rá az ellenség szerepét osztották. Ezzel viszont maga az orbáni valóságértelmezés nyer újabb megerősítést.
Az ellenzékiek vélhetően abban gondolkodnak, hogy ha sikerülne elhajolni a kormány ütései elől, bebizonyítva, hogy menekültügyben a vita nem olyan súlyú, mint a Fidesz beállítja, akkor hatalmas hátránytól szabadulnának meg. Igaz, az a probléma így sem nyerne megoldást, hogy a migráció témájára kiélesített választópolgár miért ne az úgymond országvédelmi sikereket produkáló kormányt válassza a folytatásra.
Mégis, a menekültügyi mérkőzésben a döntetlen körüli eredmény talán lehetővé tenné az ellenzék számára, hogy átvigyen a köztudatba olyan témákat, amelyek a kormányt kudarccal fenyegetik. Hagyjuk is az azon való merengést, elérhető-e ez nyolc hét alatt, miután évekig nem jött össze. Mi egyébben lehetne bízni, mint abban, hogy akár sikerülhet is? Tüskeként a köröm alatt inkább az a kérdés szúr és feszít, vajon lehet-e a kirekesztő politika jelképének elfogadásával a háttérben hitelesen ígérni egy igazságosabb országot.
