Labanino Rafael: Az autokrácia megbuktatása

2018. május 19. 08:24 - szerző: Labanino Rafael

A harmadik kétharmados többséget eredményező választás után sokan úgy vélik, a Fidesz a magára szabott rendszerben nem győzhető le. A posztkommunista tekintélyelvű rezsimek története azonban azt mutatja, hogy ez nem így van, az ilyen rendszerek is legyőzhetők választásokon. A Nemzeti Együttműködés Rendszere választási autokrácia, szól az értékelés, ahol a választások a hatalom legitimációját szolgálják és nem a valós politikai versenyt biztosítják. A Fidesz győzelme azonban nemcsak az igazságtalan, torz rendszernek tudható be, hanem többek között az ellenzék hibás politikai stratégiájának és kampányának is.

A Fidesz ma az egyetlen néppárt Magyarországon. Az ellenzék nem tudott választ adni arra a közpolitikára, amely a szegényeknek leginkább közmunkát és alkalmi segítséget ad, miközben az állami erőforrások nagy részét adócsökkentés és családtámogatás formájában a magasabb jövedelmű rétegekhez csoportosítja át, mégis az egész társadalmat átfogó társadalmi koalíciót eredményez a Fidesz oldalán. Az ellenzéki pártok a választások előtti egy hónapban sem tudták a Fidesz legyőzésének alárendelni egyéni érdekeiket, hanem kettős játékot űztek, próbáltak a lehetőségekhez képest a legkisebb veszteséggel valamiféle koordinációt összehozni, de úgy, hogy közben a kudarcért a felelősséget a többiekre tolhassák.

Holott a posztkommunista tekintélyelvű rezsimek, legyenek éppen romló „illiberális” demokráciák, hibrid rezsimek vagy kifejlett választási autokráciák, igenis legyőzhetők választásokon. Valerie J. Bunce és Sharon L. Wolchik professzorok 2011-es, a posztkommunista tekintélyelvű kormányzatok leváltásának sikeres és sikertelen kísérleteit magyarázó könyvükben Szlovákiát, Horvátországot, Szerbiát, Grúziát, Kirgizisztánt, Ukrajnát, Örményországot, Azerbajdzsánt és Fehéroroszországot vizsgálták. Megfigyelték, hogy a választások előtt mindenütt folyamatosan romlott a helyzet, fokozódott az elnyomás. A rezsimek akár halálos erőszakot is használtak ellenzékükkel szemben.

Bunce és Wolchik szerint a választások körüli rövidebb távú dinamikában kell keresni a rendszerváltási kísérletek kimenetének okait. Mivel vannak sikeres és sikertelen példák is, az ellenzék szerintük akkor győzhet, ha képes a sikeres rezsimbuktató választásokon bevetett választási modell alkalmazására. Ennek első eleme az ellenzéki egység, az ambiciózus, országos kampány a médiában és az utcán is. Az ellenzéki egységet nem önfeladó összeolvadásként kell érteni, hanem a mandátumok maximalizálására szolgáló pragmatikus alkuként. A Fidesz választási rendszerében ez a feladat nagyon nehéz, hiszen választási pártot kellene létrehozni közös listával és egyetlen jelölttel minden körzetben. Ilyen választási pártban valószínűleg a szélsőjobboldal sosem fog a baloldali, a liberális vagy a zöld pártokkal részt venni, de az egyéni jelölteket velük is össze lehet hangolni. Az erre szolgáló választói nyomás a jelek szerint Magyarországon is megszületőben van.

Az ellenzéknek természetesen nem csupán jelöltállítási, hanem politikai feladata is van. Egy komoly, ötletes, a kormány médiafölényében is mindenhol látszó kampányt kell vinnie. Ki kell menni az utcára, az emberek között is kampányolni kell, és nem csak a nagyvárosokban. Legalább ilyen fontos, hogy a választási pártnak szüksége van életképes közös politikai platformra, legalább a választások előtti hónapokban.

A következő elemet a választói részvételre buzdító kampányok jelentik, amelyek civil szervezetek, ifjúsági mozgalmak és az ellenzéki pártok közötti együttműködéssel jönnek létre. A civileknek természetesen nem szabad pártpolitikai célokat követniük, de a jogállam helyreállítása elemi érdekük, hiszen a kormányzat nyíltan a civil társadalom felszámolására tör. Meglévő infrastruktúrájukat, kapcsolati, mozgalmi hálójukat választási mozgósításra kell használniuk. Szlovákiában 1998-ban civilek még az amerikai Rock the Vote kampányt is átültették, népszerű zenészek turnéztak országszerte választási részvételre buzdítva. A mozgósításban természetesen az ellenzéki pártoknak is dolguk van.

Másrészt a civileknek az ellenzéki pártokkal szakpolitikai együttműködést kell a kampányban kialakítaniuk. Ez most az oktatáspolitikában megtörtént, de ennél sokkal szélesebb körű szakpolitikai egyeztetésre van szükség. Meg kell mutatniuk, hogyan működik, miről szól a politika valóban demokratikus országban.

Az esélyeket az egyéni körzetekben felmérő kutatásokra lesz szükség a következő választások előtt is. Az ellenzék többé nem engedheti meg magának, hogy ne legyenek minden egyes választási bizottságban alaposan felkészített ellenzéki tagok. Tisztában kell lenniük a pontos törvényi szabályozással, a jogaikkal, a jogorvoslati lehetőségekkel, azonnal jelezniük kell az ellenzéki kampányközpont felé minden visszásságot, dokumentálniuk és jelenteniük kell a számokat is. Az ellenzéki pártoknak pedig fel kell használniuk uniós és nemzetközi kapcsolataikat arra, hogy a Fideszen nagy legyen a külső nyomás a választás tisztességes és átlátható lebonyolítására.

Addig is az ellenzéknek végre tudatosan a rendszer lebontásáért kell politizálnia. Világossá kell tennie, hogy minden vita ellenére elsősorban a rendszer ellenzékeként dolgoznak. A civilekkel párbeszédben működőképes, átélhető választ kell adniuk a Fidesz gyűlöletre épülő, hazug világképére, és a társadalom többségét megkárosító, az ország jövőjét felélő, zsákutcás közpolitikájára. Fel kell ismerniük, hogy nem Orbán retorikájának árnyaltabb képviselete, hanem az értékalapú politizálás, a másik világ felmutatása a kiút.

Az ellenzéki pártok ma is több mint kétmillió választót képviselnek. Az Országgyűlés még mindig fontos anyagi és szervezeti bázist biztosít, ennek feladása valószínűleg a szervezett ellenzék megszűnésével járna. Sajnos az ellenzéki pártok a választások óta mutatott viselkedése nem arra utal, hogy értenék a téteket: az Országgyűlés megalakulásában úgy vettek részt, mintha mi sem történt volna, és továbbra is minden felelősséget eltolnak maguktól. Pedig a parlamenti munkát radikálisan át kell gondolni, minden erőforrást a rendszerrel szemben és az éppen megtámadott emberek, szervezetek, kisebbségek, intézmények védelmében kell használni. Eljöhet az a pont, amikor az Országgyűlést ott kell hagyni, de ez csak akkor lesz értelmezhető és kifizetődő politikailag, ha addig a parlamenti munkát a rendszerrel szembeni ellenállás határozza meg.

Ha az ellenzék ezzel a stratégiával győzne, akkor sem lesz egy csapásra jól működő demokrácia, jogállam, szociális piacgazdaság. De a Fidesz legyőzése és rendszerének lebontása nélkül erre esélyt sem kapunk.