Különbségek – Viszontválasz Pók Attila és Stark Tamás cikkére

2018. június 17. 07:11 - szerző: Gerő András

Megtisztelő Pók Attila és Stark Tamás kollégáim cikkem iránt tanúsított figyelme. A megtiszteltetés ténye azonban nem kell hogy elhomályosítsa a köztünk lévő nézetkülönbségeket. Vitapartnereim írása nyomán én a következő pontokban foglalom össze felfogásunk eltéréseit.

1. Megítélésem szerint a Pók–Stark-szerzőpáros nincs tisztában azzal, hogy mi a különbség a történettudomány és az emlékezetpolitika között. (Ezért használnak ilyen kifejezéseket, mint hogy „történészi és emlékezetpolitikai tisztázás”.) Szeretném röviden jelezni a különbségeket.

A történettudomány általában törekszik egy-egy folyamat vagy jelenség árnyalt elemzésére – noha Hayden White előtt csak sejtettük, azóta érvelten tudjuk, hogy itt is meghatározó a konstrukciók és a narratívák jelenléte.

Az emlékezetpolitika ettől lételméletileg különbözik: a társadalom tagjai számára különféle, a múltra vonatkozó, de az adott jelenben is hatni képes leegyszerűsített üzenetekkel dolgozik. Egy általában rövid, egyértelmű, narratívát sugalló konstrukciót kíván – nem feltétlenül írott formában – a befogadóhoz eljuttatni.

A két szféra – éppenhogy eltérő funkciójuk és lételméleti különbségeik alapján – nem mosható össze.

Én Emlékezetpolitikai hiány című írásomban nem a Horthy- és a Rákosi-rendszer különbségeivel foglalkoztam, hanem azzal, hogy a társadalom zsidó és nem zsidó részének különféle rendszerekben szerzett családi élményanyaga mentén hogyan lehet kiszabadítani a magyar holokausztemlékezetet gettószerű beszorítottságából. Úgy találtam, hogy a zsidók magyar állami vegzálása és a honi sztálinizmus által teremtett élményanyag között van akkora azonosság, ami mindkét fél részéről közös érzékenységeket teremthet, és így az eredetileg eltérő csoportokra vonatkozó kollektív bűnösség hatalmi gyakorlatát mindenki számára érzékelhetővé teszi. Két eltérő narratíva helyett egy közös, de két ágra bomló, egymással összefüggő elbeszélésben gondolkodtam, gondolkodom.

Ha kollégáim az emlékezetpolitika hitelességét úgy képzelik el, miszerint nincs folyamatosság a két rendszerhez kötődő állami diszkrimináció között, akkor tagadják azt, hogy faji alapon éppolyan diszkriminációs mechanizmust lehetett működtetni, mint az osztályharc jogcíme alapján. Pedig megszámlálhatatlan élettörténet bizonyítja azt, hogy ez a folyamatosság létezett, legfeljebb az artikulációs keretrendszer különbözött.

Fotó: Merész Márton

Ha a kollégáim úgy gondolják, hogy az emlékezetpolitikánál a legfontosabb kérdés „a társadalom különböző helyzetű és érdekű csoportjainak viszonya az állam diszkriminációs politikájához”, akkor összekeverik az egykorú viszonyokra vonatkozó történeti elemzés és az utólagosan működő emlékezetpolitika fogalmát. Tehát elméletileg járnak rossz úton, következőleg gyakorlatilag is eltévednek.

Engedtessék meg egy példa.

A magyar függetlenségi emlékezetpolitikában egy sorba illeszkedik II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos, noha egy valamennyire is árnyalt történeti elemzés soha nem mosná össze kettőjüket. Hogyan is lehetne összekeverni a nemesi nemzet privilégiumőrző törekvéseit a polgári szabadság jogegyenlősítő intencióját megfogalmazó modern nemzetfogalom kívánalmaival? Ahogy történetileg helyes különbséget tenni Rákóczi és Kossuth között, úgy emlékezetpolitikailag ez nem feltétlenül indokolt, hiszen mindketten az adott magyar nemzet önrendelkezéséért léptek fel.

2. Úgy gondolják, míg egyfelől lehet vitatkozni azon, hogy „az állami antiszemitizmus történetileg mennyiben járult hozzá a holokauszthoz”, addig „emlékezetpolitikai szempontból az antiszemitizmus és a holokauszt szétválaszthatatlan”.

Már eredeti cikkemben is felhívtam a figyelmet rá, de most megismétlem: nem minden állami antiszemitizmusból következett holokauszt. A cári Oroszországban például erőteljes állami diszkrimináció volt a zsidókkal szemben, s ebből időnként a hatóságok által tolerált pogromok alakultak ki, de nem következett be holokauszt. Tehát az állami antiszemitizmus és a holokauszt között nincs feltétlen kauzális összefüggés. Inkább azt mondanám, hogy ahol van állami antiszemitizmus, ott fokozottan fennáll a zsidók kiirtásának veszélye. Ez a lehetőség eleddig csak a náci Németország által uralt területeken valósult meg – a holokauszt részben ettől egyedi.

Mindazonáltal – mint eredeti írásomban ugyancsak jeleztem – nem biztos, hogy egy magyar holokausztmegemlékezési logikának minden tekintetben követnie kellene a német modellt. Miután nem a magyar állam kezdeményezte a zsidók megsemmisítését, viszont készséges partnere volt a náci német szándéknak, ezért nekünk inkább azzal van dolgunk, ami a magyar felelősséget érinti. S e tekintetben az állami antiszemitizmus kizárólag a magyar szuverén állam terméke volt – ezt lehetne és kellene az emlékezetpolitika tengelyébe állítani. Mint arra cikkemben utaltam, a tömeggyilkosságról mindig beszélni kell, de a népirtás amúgy is annyira elfogadhatatlan, hogy jóérzésű ember csak elutasítani tudja.

Ha viszont a zsidók diszkriminációját nem különálló tényként, hanem a sztálinizmus gyakorlatával összekötve tudjuk emlékezetpolitikailag prezentálni, akkor olyanok számára is átélhetőbbé válhatnak az ezzel összefüggő események, akiknek családja csak szemlélőként vagy éppen haszonélvezőként élte meg mások tönkretételét.

A holokauszt Magyarországon akkor lesz a nemzeti emlékezet szerves része, ha emlékezetpolitikailag azt lehet érzékeltetni, hogy amivel egykoron valaki esetleg jól járt, az utóbb őt is elérte, nem érdemes az állam segítségével senkit sem tönkretenni, mert ami a másikkal megtörtént, veled is megtörténhet.

Éppen ezért én azt gondolom – vitapartnereimmel egyetértve –, hogy míg egyrészt egy, de csak egy konkrét történet során az állami antiszemitizmus és a holokauszt szétválaszthatatlan, addig emlékezetpolitikailag egyáltalán nem mindegy, hogy csak a megsemmisítésre vagy a jogfosztásra, a másodrendű állampolgárrá válásra is jelentős hangsúlyt helyezünk – ami az adott történelmi esetben a holokauszthoz vezetett. Javaslatomban éppen az az új, hogy a tömeggyilkosság tényét nem feledve, azt kiemelve a sztálinizmussal párhuzamba állítható „előtörténetre” teszem a hangsúlyt – még akkor is, ha a honi sztálinizmus nem iparszerű tömeggyilkosságba torkollott. Emlékezetpolitikai szempontból ugyanis ez érdektelen, noha történettudományi aspektusból nagyon is számít. (Habár a kommunista diktatúrák is szép számmal gyilkolták az embereket, de kétségtelenül igaz, hogy nem faji alapon tették ezt.)

3. Kétségtelenül igaz – habár szerintem nem úgy, ahogy vitapartnereim mondják –, hogy a társadalom magatartásában mutatkoztak különbségek a Horthy-kor zsidóellenes diszkriminációi és a Rákosi-, illetve korai Kádár-rendszer támogatása tekintetében.

De az emlékezetpolitikának nem az a célja, hogy a társadalom egykor volt különbségeit tükrözze, hanem az, hogy felülírhatóvá tegye ezeket.

Megint egy példával élve, sokat lehetne értekezni arról, hogy Kossuth és Petőfi között milyen ellentétek feszültek, hogy Kossuth 1849-ben miért tartotta 1848. március 15-ét kis pesti csetepaténak, s nem többnek, de ez abból a szempontból érdektelen, hogy a ’48-asok ellentéteit az emlékezetpolitika felülírja. Megint csak joggal teszi ezt, mert emlékezetpolitikai szempontból tökéletesen mindegy, hogy 1848–49-ben ki kit, miért utált, mindenki a polgári államalapítás nagy nemzeti panteonjában kap helyet. S azért kapja meg a helyét, mert a nemzeti ünneppé vált, emlékezetre méltó folyamatban ez őt az árnyalatok hangsúlyozása nélkül is megilleti.

Ha tehát a társadalom egykor volt különbségeit emelnénk át az emlékezetpolitikai szférába, akkor egészen elképesztő, szegmentált, sehova sem vezető emlékezetkultúránk lenne. Olyan, amely utólag sem képes kollektív nemzeti-közösségi élményt teremteni.

4. Vitapartnereim nagyjából-egészében emlékezetpolitikailag használhatatlan érvelését tükrözi emlékezetpolitikai megoldási javaslatuk. Szerintük azokat a kutatási eredményeket kell felhasználni, amelyek megmutatják, „miért hoz több eredményt a kooperáció, mint a másik elnyomása, megsemmisítése. Ilyen emlékezetpolitikától remélhető az ők és mi közötti szembenállások, előítéletek oldása.”

Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen kooperációra alapuló emlékezetpolitikai megközelítés miként működhetne a holokauszt vagy éppen a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Azt kellene üzenetként eljuttatni, hogy jobb lett volna kooperálni, mint gyilkolni, megbélyegezni? Így megint ott lennénk az üres közhelynél, annál, amely senkinek semmit nem tesz átélhetővé. Az a benyomásom, hogy így a semmit ragoznánk. Ha az érvelés a semmiről szól, akkor eredményeként is a semmit kapjuk. Tartalmi átélhetőség helyett marad a szépelgés.

Egyet nem értésünk nem ok arra, hogy kétségbe vonjam vitapartnereim jó szándékát. Nagyon is méltányolom, hogy elgondolkoznak a magyar emlékezetpolitikán, még akkor is, ha eszmefuttatásukat nem tartom túl produktívnak. Mert igaz ugyan, hogy az emlékezetpolitika nem tudomány, de méltó az innovációra és a tudományos elemzésre.