Krajczár Gyula: Szakadj meg!
Megvolt a katalán parlament ülése, mégsem tudjuk, kikiáltották-e a függetlenséget. Egy törvény szerint jogtalan parlamenti ülés egy törvény szerint jogtalan referendumra hivatkozva, melynek ráadásul a körülményei és az eredményei is elég kétes értékűek. Az egész ostoba, rosszul tervezett, amatőr és kilátástalan függetlenedési folyamatot két dolog teszi mégis szimpatikussá viszonylag széles körökben. Az egyik a katalánok által a korábbi időkben önmagukról festett csendes és kulturált kép és annak népszerűsége, a másik pedig a spanyol kormány durva és prosztó eljárása most.
Ha viszont hirtelen szinkront teremtünk a fejünkben, jelenleg máris két türelmetlen, indulatból gondolkodó, sprőd nacionalista brancsot látunk, amely megint egyszer olyan helyzetet teremtett Európában, amelyben a huligánok sokkal többet nyomnak a latban, mint a gondolkodó emberek.
Függetlenségpárti tüntetők BarcelonábanNem a futballról akarok írni, előre is elnézést, csak a példa miatt. Van egy középső védője a Barcelonának és a spanyol válogatottnak, bizonyos Gerard Piqué. Kiváló játékos, a klubsikereit nem is említem, de világ- és Európa-bajnok, Spanyolország világ- és Európa-bajnoka. A pályán kívül is nagymenő, rengeteget nyilatkozik, mindenhol ott van, felesége a híres kolumbiai popdíva, Shakira. Úgy építette fel az énmárkáját, hogy ezt a nyálas kifejezést használjam, hogy abban központi szerepet kapott a futballal együtt a Barcelona-tudat és a katalán öntudat. Ez sokáig abban merült ki, hogy nyilvánosan fikázta a madridiakat, mármint a Reál Madrid-iakat, később állandó ellenfelet kapott az ottani énmárkás Sergio Ramosban, aki szintén belső védő, s akivel persze együtt játszanak a spanyol válogatottban. Ez eddig futball, s talán még az is, amikor már annyira működik Piqué barcelonai-katalán karaktere, hogy a mélyspanyol szurkolók a válogatott meccsen folyamatosan fütyülnek, amikor hozzá, vagyis elvileg az ő játékosukhoz kerül a labda.
Azt azért nem mondhatjuk, hogy Piqué személyében a katalán függetlenség szimbóluma lenne, pedig nyilatkozik, elment szavazni, s a szavazás napján azt pártolta, hogy ne lépjen pályára a csapata. Utóbbi nagy szurkolói csoportok nyilvánvalóan politikai álláspontja is volt, annak ellenére hogy ezzel a pontlevonás miatt lehetetlen hátrányba hozták volna a klubjukat.
De Piqué mindig elment a spanyol válogatottba, edzett, játszott újra meg újra, sőt, most is elment, most is játszott, s nyilvánosan el is magyarázta, miért nincs ebben ellentmondás. A „spanyol” szurkolók pedig gyalázták, zaklatták, legutóbb már olyan alávaló módon, a válogatott edzésén, hogy még a madridi lapok is a spanyol futball legsötétebb napjáról beszéltek. Vagyis kiáll a katalán függetlenség mellett, de arról nem beszél, hogy milyen jó lenne az önálló katalán bajnokságban vagy éppen a katalán válogatottban játszani. Ebből a szempontból megmarad profi futballistának.
Nálánál sokkal érdekesebb azonban a válogatott szurkolóinak, a spanyol nacionalisták igazi reprezentánsainak viselkedése. Sokan tették fel maguknak vagy másoknak a kérdést itt Magyarországon is, hogy miért csinálja a spanyol kormány ezt az erőszakoskodást, hiszen ezzel csak növeli a katalán elszakadáspártiak elszántságát. Ez igaz, csak Mariano Rajoy kormánya elsősorban nem nekik, hanem éppen a többieknek, a sokkal számosabb többieknek riszálja magát. A nagyszámú többiek között pedig sokan vannak, akik hangosabban vagy csendesebben, de nagyon is helyeslik, hogy csak püföljék meg azokat, akik nem bírnak magukkal, s a spanyol egységet veszélyeztetik.
S ez pontosan a szurkolói mentalitás, vagy ha tetszik, a nacionalista megközelítés lényege. Nem engedhetjük el Katalóniát, mindenkinek ide kell tartoznia, viszont amikor nincs veszély, amikor már mindenki idetartozik, akkor ezen belül majd mi megmondjuk, hogy ki nem tartozik közénk. Piqué tehát ne játsszon a válogatottban. Itt kell maradnia, de mivel áruló, a jó édesanyját.
Az egész érzelmi komplexumnak csak az a része ismeretlen számunkra, amelyet a világ- és Európa-bajnoki győzelem okoz.
